Megtettem, mert elhittem!

200x150

„Megtettem, mert elhittem” – 2012 Nagyatád  Előre is elnézéseteket kérem, hogy a nagyon távoli múltban kezdem az élménybeszámolót, de szeretném, ha a történetem minden Ironman jelöltnek motivációt jelentene, aki a lelke mélyén egyszer szeretné teljesíteni a távot, de ma még nem hisz magában! Zsebe Péter vagyok, 45 éves, „elsőbálozó vagyok” és az igazat megvallva jó tíz éve kacérkodom a gondolattal, hogy egyszer Ironman legyek. 10 éves korom óta életem minden napjában jelen van a sport. Úszni sajna senki nem tudott a családból, így 14 évesen magam vettem kézbe a dolgot és tanultam meg úgy-ahogy mellen és háton úszni. A gyorsba viszont nem mertem belekóstolni. Ráadásul masszív, „vakondokkal vetekedő” rövidlátó vagyok, és ahhoz, hogy az uszodában egyáltalán hosszában ússzak kontaktlencse kell, amitől sokáig idegenkedtem, (vagy őszintén szólva inkább erre fogtam, hogy nem merem megmérettetni magam)! Futni mindig szerettem, de ezt is jellemzően eltökörészve csak 30 éves korom körül vettem komolyabban és futottam életem első marathonját (3;22) a veszprémi Kovács Idával egy mezőnyben, aki aztán Athénban már olimpikonként futotta ugyanezt a távot. Bringázni mindig is imádtam, össze is törtem pár verseny bicajt, mire felnőttem, de a rendszeresség ezen a téren sem volt rám jellemző. Történt aztán, hogy 2009-ben futó edzőtársam Tóth Zoli megkért, hogy legyek a kísérője a nagyatádi Ironman versenyen. Már akkor is nagyszerű volt a hangulat, a gyékényesi rajt mindörökké életem egyik felejthetetlen pillanata lesz. Ennek ellenére a félelmekkel, kishitűséggel ostromolt vágy, hogy én is megcsináljam még három évet lappangott bennem. Aztán 2011-ben munkatársaimmal úgy döntöttünk, hogy váltóban teljesítjük a versenyt. A célba érkezést követően a csapattársak nekem szegezték a kérdést: Miért is nem indulok végre egyéniben? …és valóban: Miért is? Éreztem, nem akarok tovább gyáván, folyton magyarázkodások mögé bújva kifarolni a megmérettetés elől. Ironman akarok lenni! Veszprém mindig is a magyar triatlonosok egyik vidéki fellegvárának számított, ezért kézenfekvő volt, hogy a Veszprémi Triatlon Egylethez csatlakozva vágjak neki a felkészülésnek. Tudtam, hogy az úszás lesz a lyukas számom, de, hogy ennyire azt nem gondoltam volna! Heti 3 úszóedzés mellett márciusban 50 méterenként még mindig levegőét kapkodtam a gyors fordulóknál és el sem tudtam elképzelni, hogy a bánatba lesz ebből 4 hónap múlva folyamatos 3800 gyors! Nem volt meg a hitem! De szerencsére Oroszlán Janinak, az „Egylet” úszóedzőjének igen! Annyit kért, csináljam kételkedés nélkül az edzésprogramot, és amire kell, meglesz az úszás! Nem hittem el, de már csak becsületből daráltam, ahogy a bringa és a futás az edzést is Iron ”Daddy” ”Sram Red” Szasza, az „Egylet” titkárának edzéstervei szerint. Életem első – felkészülésnek szánt – bringaversenye jó kis „betli” volt! Sikerült szűk fél óra alatt elhagyni az egyik kontaktlencsémet, majd letörni bringáról a könyöklőmet! Szép főpróba, gondoltam! Aztán egy hónappal Nagyatád előtt szétpattant az egyébként méretes orromon az Angliából rendelt űberspéci úszószemüveg. Minden jel arra utal, hogy nem kéne ezt az egészet erőltetni, gondoltam magamban, de nagyon szégyelltem volna magam, ha meghátrálok. Szép lassan július vége lett és egyszer csak azt vettem észre, hogy személyi tréneremmel, az újdonsült apukával már a verseny „logisztikáját” rakjuk össze. A „nokedli” úszók az utolsó pillanatig reménykedtek a neoprén-es úszásban, de a víz túl meleg volt azon a reggelen. Ott álltunk ötszázvalahányan a parton, én egy szál „fecskében” és el sem tudtam képzelni, hogy akár csak melegíteni belemenjek a vízbe! De az ágyú dördült és menni kellett. Tudtam, hogy Jani, az úszóedző is ott áll a parton, és talán már a fiam is megérkezett a „Horváth Kert titánjai” nevű váltóval! Szóval menni kell, mert lebőgni azt ma nem lehet!!!!! Legnagyobb meglepetésemre 1;25-ös úszást kalimpáltam össze, de kicsit aggasztott, hogy nem voltam fitt, amikor kiegerésztem a tóból. Korosztályomhoz méltó módon (senior 2.) depóztam (7;28)! Mint egy csiga! Hogy a francba tudtam így eltökörészni, nem tudom! Szabival patentre kidolgoztunk minden részletet, így a bringán igyekeztem tartani a megbeszélt pedálfordulat-pulzus értékeket, de mivel az úszás miatt elég magas pulzussal kezdem a bringát, kifejezetten óvatos cangázásra sikerült a nagy kör. A frissítőnél már ott állt Olivér fiam és szorongatta a nemrég turkált Ironman-es pólót, amivel a célban akart várni!. Mikor megláttam tele lett a szemem könnyel! Soha nem láttam még a szemében ilyen átütő erővel a büszkeséget! Nagyszerű érzés volt! Akkor éreztem először, hogy meg fogom csinálni! Kell az a „finisher” póló! Betartva a megbeszélt taktikát szép lassan, (sajna a szó szoros értelmében lassan) elfogyott a bringa (6;07). Leszálláskor megcsókoltam XII. Cecilt-t a bringámat (ez a neve, ha már C12-es :-), hogy defekt és technikai hiba nélkül hozta magát! Aztán az első depózással iramával vetekedve összehoztam egy 6;16-os második tökölést! Nem is értem! Esküvőre fel lehet öltözni ennyi idő alatt :-)!! …és a futás! Az járt a fejemben, hogy aki ennyi úszás és bringa után, csutka hőségben nekiindul egy marathonnak, hááát, az egyik sem százas :-)! Messze járok a valóságtól, ha csak azt írom, nagyon meleg volt! Az első kör amolyan belerázódós a bringa után, mondták a rutinosak. Így is volt, de a második körben már éreztem, ez a nap nem az elvárt futótempóról, hanem a túlélésről szól! Ha beérkezel „első bálozóként” az egyéni csúcs úgyis garantált:-). Morzsoltam hát a köröket zombie módjára és pacsiztam a „egylet sporttársaival, ahányszor csak találkoztunk, mert tudtuk, hogy itt senki nem kapja ingyen a „finisher” pólót!. A pulzusom, a keringésem bírta volna jobban, de az elmém és az izmaim gyengék voltak ahhoz, hogy nagyobb tempóra bírjam rá magam. Valahol az 5-6.körben jött a holtpont. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy újra és újra kimenjek a körre. Végül csak eljött a 9. kör, ahol már érezhető közelségben volt a vége. Az utolsó kör pedig már eufórikus volt! Kropkó Péter szavai jártak a fejemben: „Megtettem, mert elhittem, hogy meg tudom csinálni!!!!! Elképzeltem, ahogy másnap „finisher” pólóban ott ülök a többiek között. Ahogy Péter Attila szólít majd és azt mondja a neved után, hogy Ironman! Hogy ez a „cím” már életem végéig elkísér! Annyira elérzékenyültem, hogy alig láttam a pályát! 12;48,47! Ennnyi időre volt szükségem, hogy elérjem végre és magam fölé tartsam a célszalagot! Hogy teljesítsem életem első Ironman versenyét! Életem legnehezebb napja volt! Hálás vagyok! Hálás, hogy van egy olyan város és egy olyan verseny ma Magyarországon, ami az összefogásról, egymás teljesítményének az elismeréséről szól! Hálás vagyok, mert elévülhetetlen barátságokat kaptam az Ironman-től! Köszönöm Horváth Szabinak, alias Iron „Daddy Sram Red” Szaszának a bicajépítést és hogy a személyi trénerem volt, és remélem lesz jövőre is! Köszönöm Oroszlán Janinak, az úszóedzőnknek, hogy akkor is töretlenül hitt bennem, amikor én lemondtam volna magamról és megtanította a fejszét lebegni a vízen! Köszönöm az „Egylet” minden sportolójának az összetartást, a nagyszerű „műhelyhangulatot”! Sándor „Toto” Tominak a tökéletes kísérő szerepet! A „Di-Li-Zseb-Team tagjainak, (Hajnesznak és Szöckének), hogy tavaly megadták a végső lökést! És végül a gyerekeimnek Olivérnek és Flórának, akik soha nem kételkedtek bennem!!!!!! Kívánom mindenkinek, hogy legyen bátor és valósítsa meg az álmait! Akkor is, ha ma még nem hiszi el, hogy képes lehet rá! Viszontlátásra 2013-ban, a Gyékényesi tó partján!

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József