Vasember lettem...

200x150

Én sem gyerekként, sem fiatal felnőttkori éveimben nem álmodtam arról, hogy egyszer vasember, azaz Ironman leszek. Alkalomszerűen sportoltam, amikor akartam, és azt, ami jól esett. Leginkább kispályás fociztam, meg néha futottam. Aztán 30 fölött jöttek a sérülések, amik arra kényszerítettek, hogy átértékeljek dolgokat és végül döntöttem: többet nem focizom. Futni kezdtem.

Aztán két térdműtét után, mint egy gps, megint újra terveztem…kellett valami sport, amíg nem futhattam, így uszodába jártam. Valamelyik úszás közben lehetett, hogy először gondoltam a triatlonra, mint sportolási lehetőségre, ráadásul a bicikli ideális combizom erősítőnek tűnt. A baj csak az volt, hogy nem volt bringám :). Ennek ellenére még tavaly kipróbáltam két sprint távot (kölcsön bicajjal) és az élmény, a hangulat, az egész sport magával ragadt. Éreztem, ez az én sportom! Tudok úszni nagyjából normálisan, van minimális futó múltam, már csak bicikli kell és egy komoly cél. A biciklit augusztus utolsó napjaiban megvettem, a cél pedig a 2012-es nagyatádi hosszú távú triatlon verseny teljesítése lett.

Július 27. péntek

Délután 4 előtt értünk le (sajnos Orsi végül nem jött el, így utólag egyértelmű: helyes döntés volt, kibírhatatlan lett volna számára az a pokoli hőség egész nap.), felvettem gyorsan a rajtcsomagot, kerestem valakit, akivel karszalagot cserélhettem, mert nekem sárgát (váltósat) postáztak. Sikerült hamar a csere, majd körülnéztem a gimiben, ahol a versenyiroda volt, fényképeztem párat és elmentünk a szállásunkra. Este 19-re visszamentem a megnyitóra, végig hallgattam, majd jött a technikai értekezlet, amit már majdnem otthagytam, amikor úgy döntöttem, úgy sincs mit csinálnom, meghallgatom azt is. Álltam az egyik oszlopnak támaszkodva, amikor Péter Attila az anyagon gyorsan haladva egyszer csak annyit mondott: „a futó csomagot ma este 20-ig le kell adni a versenyközpontban…” Ránéztem az órámra és a pulzusom hirtelen az egekbe szökött, mert 19:48 volt. A víz levert. Rohantam egy szervezőhöz megkérdezni, hogy ez tényleg így van-e, meg hogy hol találom a versenyközpontot. Futottam vissza a szállásra, gyorsan összekaptam a csomagot, be a kocsiba és elkezdtem keresni a versenyközpontot. Elmúlt 8 óra, mire odaértem, de még engedték beadni a zsákot. Utána elmentünk vacsorázni, majd szendvics készítés, kis pakolás és alvás.

Július 28. szombat

4:23-kor keltem, kb. 3 és fél órát aludhattam. Hamar Gyékényesre értünk, szinte az elsők között álltunk be kocsival a parkolóba. Összeszereltem a bicajt, leadtam a depóban, letettem a zsákot a kijelölt helyre és vártam, hogy elteljen a rajtig hátralevő 1 óra. Közben bemondták, hogy 24,7 fokos a víz, így neoprén használata nem volt engedélyezett, aminek kimondottan örültem. Bár ha engedélyezett is lett volna, akkor sem úsztam volna abban.

A verseny

Nálam tapasztaltabbak tanácsolták, hogy mivel nem úszom annyira rosszul, nyugodtan álljak az elejére. A rajt előtti pillanatokban a lábam már a vízben volt, annyira előre álltam :). Vártam az ágyú eldörrenését, láttam, hogy a cuccost már oda érintették az ágyú csövéhez, de nem dörrent, nekem meg párásodott a szemüvegem, ezért gyors lehúztam, kitisztult, visszatettem és vártam tovább. De még mindig semmi, a szemüvegem meg megint párásodni kezdett, gyorsan megismételtem a mozdulatsort, de még mindig semmi. Már láttam, hogy többen is felfelé nézegetnek az ágyú felé és értetlenkednek, nekem meg újra párásodni kezdett a szemüvegem, de ekkor már azon paráztam, ha most leveszem, tuti akkor indítják el a futamot én meg ott fogok szerencsétlenkedni a szemüvegemmel. Végül újabb tisztítást vállaltam be és úgy voltam vele, hogy kész ez az utolsó, amikor végre eldörrent az ágyú.

Úszás

Az úszás két 1,9 kilométeres „körből” állt és rögtön hatalmas birkózás kezdődött. Volt ott minden, úsztak rajtam keresztül, csaptam fültövön én is valakit, kapirgálták a talpam és én is másét :). Az első bója 600 méterre volt, ott a fordítónál is egymás nyakán keresztül lehetett csak befordulni. Itt sikerült egy lábvizet elcsípnem, amin kb. a visszafordítóig úsztam, de utána elvesztettem. Végül 33 perces első kört úsztam, ezen meglepődtem, így kicsit feldobódva mentem vissza a második körre, ami 1 perccel lett csak rosszabb, mint az első. Elég jó helyen, 89.-ként fejeztem be az úszást, így elég sok bicikli még bent volt a depóban mikor kiléptem az öltözőből.

Bicikli

Az úszás után amilyen gyorsan tudtam felöltöztem és indultam a 180 km-es bringázásra. A táv eleje gyorsan telt, nem siettem, megettem mindkét szendvicsemet, nézelődtem. A 75 km-es nagy körön kb. 40-en tuti megelőztek, de nem zavart, emiatt nem akartam gyorsabban menni. Az órát nem figyeltem, nem érdekelt a sebesség sem, érzésre tekertem. Nagyatádra 2:20 perc alatt értem be, itt nagy lökést adott az egyéni frissítés és a tudat, hogy Orsi megkapja ez első bringás sms-t, ezért az első 35 km-es körre kicsit feldobódva indultam. Aztán a segesdi fordító után először éreztem meg a verseny keménységét, a sunyi szembeszelet és a forró napsütést. Itt már én is előzgettem pár embert és közben azon gondolkodtam, hogy durva lesz erre még kétszer eljönni, mert sem hűvösebb, sem kisebb szél nem lesz. Az újabb nagyatádi fordító megint kizökkentett kicsit a monotóniából, megálltam újra az egyéni frissítőnél, apám lelocsolt hideg vízzel, na az akkor, ott a lehető legjobbkor jött. Megittam gyorsan az első magnézium ampullát, ettem egy kis sót és elindultam az újabb körre. Az úton folyamatosan figyeltem, hogy látok-e ismerőst, de szemből szinte minden bringás egyformának tűnt, esélytelennek láttam, hogy ráismerjek bárkire. Egyedül azokat tudtam beazonosítani, akik elmentek mellettem, vagy elhagytam őket és a rajtszámuk alatt ott volt a becenevük, nevük. Ezen a körön, Ötvöskónyi és Beleg között álltam meg egyszer egy rövid „kétbetűs kitérőre”, mert már nem bírtam tovább :) és itt lehetett egy kisebb holtpontom Nagyatádról kifelé, mert olyan érzésem volt, mintha a gyomrom innentől semmit nem venne már be és mintha kavargott volna a gyomrom, mintha gyengébb lettem volna és talán napszúrást kaptam... Az állomásokon ezért folyamatosan frissítettem, hol banánt, hol energia szeletet vettem fel, de volt, hogy mindkettőt, vizet pedig mindig cseréltem, az folyamatosan elfogyott, nagyon sokat ittam, locsoltam magam. Segesdről visszafelé az éltetett, hogy már csak egy kör lesz és hogy elmúlt az a furcsa érzés, ezért is gondolom, hogy „csak” egy holtpont lehetett, mert végül semmi baja nem volt a gyomromnak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az utolsó körön Belegnél szinte ráraboltam az energiaszeletre és felzabáltam azon nyomban, tehát még kívántam, még meg tudtam enni és tök jól esett. De előtte még a nagyatádi fordítónál újabb megállás következett, itt felvettem egy újabb szendvicset (az előző körben elfelejtettem), sót ettem és üzentem a családon keresztül Orsinak, hogy tökéletesen jól érzem magam, csak zsibbadok, ne aggódjon. Az utolsó kör már semennyire nem volt vicces és élvezetes, fájt a seggem, iszonyat meleg volt és annak ellenére, hogy apám folyton teljesen leöntött vízzel, a ruhám kb. már a nagyatádi táblánál megszáradt. Viszont ittam-ettem folyamatosan, tudtam, hogy kell az energia, de már nagyon vártam, hogy leszállhassak a bringáról, így amikor utoljára láttam meg messziről a nagyatádi kórház hatalmas épületét, nagy öröm fogott el, hogy mindjárt vége. Már az alkarom is iszonyat fájt, nem bírtam könyökölni, ráadásul az út rossz minősége lassabb sebességnél még elviselhetetlenebb volt. A biciklizést 6 óra 6 perc alatt teljesítettem, erre nem számítottam, hiszen nem nyomtam neki, persze nem is lazsáltam, de akkor is… Felemelő érzés volt bekanyarodni a depó felé és leszállni a bringáról, amit hamar oda is adtam a szervezőknek, előtte viszont még gagyi módon megköszöntem a bringának, hogy szuper módon muzsikált, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez kell :). Az öltözőben hamar eldöntöttem, hogy lezuhanyozom. Álltam vagy 2 percig a hideg víz alatt, de nagyon jól esett. Felvettem a ruhám, gyors benyomtam egy gélt és elindultam a futásra.

Futás

Az első pár lépés furcsa volt, kerestem a kijáratot, aztán kilépve a betonra hirtelen jó kedvem lett, átfutott az agyamon, hogy már „csak” egy maraton van hátra. Lassan kezdtem, az első kör arra volt jó, hogy megismerjem a pályát, belőjem a frissítő pontokat és azok tartalmát, valamint hogy hol helyezkedik el a családom. A második körben azon gondolkodtam, hogy a gél miatt is két körökre osztom a távot, valamint a végén egy jutalom körre :). A 4. körnél valami történhetett, anyámék váltig állították, hogy ez a negyedik, én a harmadiknak hittem, de meg kellett ennem az újabb gélt. A park végében levő frissítő maga volt a Kánaán, dinnye, keksz, vizes szivacsok, szőlőcukor, víz, iso, minden. A dinnye nagyon izgatta a fantáziám, iszonyat kívántam, de féltem is, nehogy valami bajom legyen tőle. A negyedik körig tudtam ellenállni, akkor ráraboltam. A kezdeti egy adagot a későbbi körökben sokszor megdupláztam, zabáltam mint az őrült :). Lehet ettől, de az ötödik kört úgy fejeztem be, hogy jeleztem a családnak, nem állok meg náluk, megyek tovább, utána úgy is jön a „géles kör”.  Ebben a körben futottam el Orsi kollégája mellett, aki őszintén gratulált ahhoz, hogy nekem még vannak jobb pillanataim :). Talán ez volt az utolsó, jól meg kellett volna becsülnöm :). Ezután egyre jobban fáradtam, a lábaim egyre nehezebbek lettek és még anno a 3-4. kör környékén gondolkodtam azon, hogy mikor lesz az, amikor először gyalogolok majd futás helyett, de itt még tartani tudtam magam, viszont a frissítőknél egyre hosszabban időztem. A karom annyira megégett, hogy azt is be kellett kenni, a 7. kör után már elkezdtem a „már csak ennyi és ennyi kör van hátra” szemlélettel futni, aztán lassan jött a körök kilométerre konvertálása is, ami nem hatott túl lelkesítően, nem tudom miért csináltam. Már csak 4 kör, bíztatott a családom, miközben tolmácsolták Orsi buzdítását is, ami hatalmas dopping volt, de igen, az több mint 15 km…borzasztó messzinek tűnt. Hihetetlen sokan gyalogoltak, mellettük folyamatosan haladtam el, de ekkor már kevésbé hasonlított futásra a mozgásom, csoszogtam. A 8. kört még lenyomtam, túl voltam a 30. kilométeren és elkezdődött az Ironman. Minden idegszálammal azon voltam, hogy fussak, az agyam ezt parancsolta, de a testem már nem kívánta. A 9. körben végül belegyalogoltam. Először. Nem érdekelt, azzal nyugtattam magam, hogy ezt mások sokkal előbb megtették. Viszont szigorú voltam magamhoz, a park menti frissítőtől a Hunyadi úti járdáig engedélyeztem csak (kb. 300 méter lehetett), ott iszonyú kínok közepette újra futni kezdtem. Mikor visszaértem a családhoz, tőlük megint hatalmas lelki fröccsöt kaptam, hogy már csak két kör (amit én fejben azonnal konvertáltam és mondtam, hogy ja, majdnem 8 km), nagyon jó vagyok, nagyon jól állok, bírni fogom. Ez utóbbit én is tudtam, a többit nem :). Nehezen, de elindultam a tizedikre, vártam, hogy elkapjon az a hév, hogy hamarosan Ironman leszek és az bevigyen a célba, de csak nem jött. Ehelyett még mindig iszonyat meleg volt én pedig ugyanúgy csak lassan tudtam már futni. Az utolsó kör előtt jeleztem a többieknek, hogy nem kell már semmi, egy száraz futó felsőt kértem csak. Elindultam az utolsó körre, tudtam, hogy a „mindjárt Ironman leszek” feeling nem fog tudni szárnyakat adni, nem fogok tudni 6 percen belüli ezreket futni, de azért próbáltam fokozni a tempót, amihez kis lökést adott a szpíker, aki bemondta, hogy Pongrácz Gábor most indul az utolsó körére... Az utolsó frissítőnél már csak szőlőcukrot vettem el, gyorsan bedobtam őket és kiléptem a parkból. A hosszú betonúton aztán rám tört az érzés, egy pillanat alatt lepörgött az egész verseny, sőt az egész felkészülés előttem. Összekaptam magam, hihetetlen érzés volt, hogy ennyi folyamatos sportolás után, kizsigerelve is mennyi tartalék van az emberben. Újra futóra emlékeztető mozgást produkáltam, közeledtem a végéhez, egyre jobban hallottam a zenét és elképzeltem, hogy talán bemondják majd az én nevemet is. Átfutottam a fordító előtti szőnyegen, hallottam a chipszőnyeg csippanását, láttam a nevem mellett a FIN feliratot, megfordultam, kikerültem a frissítőnél az embereket és becéloztam a célkaput. Ekkor meghallottam, hogy bemondják: „Pongrácz Gábor érkezik, ráadásul zöld rajtszámmal és nagyon jó első idővel!” Az utolsó pillanatban megláttam a szüleim, integettem nekik és átfutottam a célkapun. Ez az az érzés (sok más mellett természetesen), amiért érdemes csinálni. Az első mindig felejthetetlen és rendkívüli, ez tényleg az volt. Nincsenek szavak, amikkel le tudnám írni azt a pár pillanatot, talán még magam sem tudom mi is volt pontosan, amit ott éreztem. Megálltam, lehajoltam és az elégtétel, hogy leküzdöttem egy irtózatosan nehéz távot, valamint a fáradtság előhozta a könnyeimet. Orsira gondoltam, akiről tudtam, hogy otthon aggódik értem és egyben büszke rám. Pár perc múlva viszont már örömmel foglaltam neki röviden össze a versenyt telefonban, majd nyújtottam még egy kicsit, amennyire bírtam.

A verseny során lényegében végig jól éreztem magam, egyszer sem volt olyan érzésem, hogy „mit keresek itt?”, vagy hogy „ezt soha többet…” Tisztában voltam azzal, hogy kemény és nehéz lesz, tudtam, hogy a futás durva lesz, ezt vártam, meg is kaptam.

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József