Első Ironman-em Nagyatádon

200x150

Valamelyik internetes fórumban olvastam egy találó mondatot, arról hogy az IRONMAN-hoz 3 dolog kell: (itt talán kézenfekvő lenne a viszonylag nagy mennyiségű úszás-kerékpár-futás triászra asszociálni, de másról van szó…)

1. komoly elhatározás

2. szisztematikus felkészülés

3. és ha az előző kettő megvan, akkor már „csak” VÉGIG KELL MENNI rajta.

Akkor ebben a szellemben nézzük a felkészülésemet.

 

Az elhatározás:

 

Az Ironman nekem már kb. 15 éves álmom.

Az elmúlt 10 év tipikus hobbisportolóként telt el: kb. 10-12 kisebb (sprint és olimpiai távú) triatlon, kisebb futóversenyek, az elmúlt két évben két félmaraton, kisebb bringaversenyek, stb.

Akik ismernek, tudják, hogy már kétszer is nekiugrottam a felkészülésnek, de az utolsó előtti pillanatban – talán megijedtem, éreztem, hogy ez az edzésmennyiség nem lesz elég - mindig visszatáncoltam. Én finoman mindig úgy fogalmaztam: tiszteltem a távot. Utólag úgy érzem, akkoriban helyesen döntöttem.

Az év elején viszont nagyon kemény elhatározást tettem arra vonatkozóan, hogy most bizony átlépem azt a bizonyos Rubikont. Szerencsére ehhez sikerült a családom támogatását is megszereznem (feleségem azzal nyugtatta magát, hogy férfiak űznek ennél egészségtelenebb, veszélyesebb drágább és érthetetlenebb hobbikat is….J)

 

A felkészülés:

Na, itt menjünk végig az egyes számokon, zárójelben a teljesített edzésmennyiség (január 1-től)

 

Úszás (185 km):

Itt az edzéstáv viszonylag sok volt, de hát egyrészt szeretek úszni, másrészt sokáig a futást hanyagolnom kellett, így inkább ezt nyomtam. Ezek szinte kivétel nélkül munka előtti, hajnali úszások voltak nagyrészt 1000-től  3000 méteres távokig, héha hétvégenként ennél hosszabb is becsúszott.

 

Kerékpár (3850 km):

A kerékpár minimális része görgő, több mint 90%-a szabadtéri edzés volt. Hétközben, ha a család-munka-pihenés háromszögbe belefért, akkor többnyire csak egy lopott órás pörgős edzésre mentem ki montival, a hosszabb országúti edzések mindig hétvégére tolódtak.

Ismeri mindenki az ökölszabályt: a kerékpározás bizony a 100. kilométer felett kezdődik! Ennek szellemében volt néhány 100 km feletti edzésem, elsősorban az edzőtáborokban.

 

Futás:

Hát itt bizony egy óriási elégtelen „díszeleg” a leckekönyvben….

Azért nem írtam le a teljesített edzésadagot, mert nem szeretném azt sugallni, hogy ennyi futóedzéssel is végig lehet menni a versenyen. Sajnos ennek volt objektív akadálya is egy makacs ülőideg-becsípődés formájában, ami bizony egy óriási csapda volt, mert ha futottam, akkor fájt, ha nem futottam nem fájt…. Minden doki azzal a jó tanáccsal tudott csak szolgálni, hogy pihentessem…

Így az érdemi futóedzéseket csak május végén tudtam elkezdeni (ekkor viszont viszonylag jól ment), de sajnos hosszú futásból (20 km felett) csak kettőt sikerült beiktatni.

Így értető, hogy a befejező számtól tartottam a legjobban, leginkább csak az úszás- és a bringaedzéseken megszerzett állóképességben bízhattam….

 

Porec-i és a nagyatádi edzőtábor:

Elsőbálosként aki teheti, jövőre mindenképp menjen el valamelyikbe! Egy edzőtábor kíméletlenül kihozza a gyengeségeket, az erősségeket, valamint motivációt és új sportbarátságokat ad. A több mint 500 kilométeres porec-i bringázás nekem óriási lökést adott a további edzésekhez.

Ugyanez mondható el nagyatádi edzőtáborról is, amelynek végén megcsináltuk versenykörülmények között kb. a táv felét. Ez a „felmérő” nagyon jól sikerült, és önbizalmat adott a hátralévő egy hónapra.

 

Mindenfejbendőlel:

Kevés ennél nagyobb marhaságot hallottam a felkészülés során, mint a „minden fejben dől el” típusú mondatot, főleg ha a fizikális felkészülés helyett, azt teljes mértékben kiiktatva próbálják értelmezni. A „fejben” való felkészülés véleményem szerint csak a fizikális felkészüléssel együtt, azzal összhangban lehetséges. Az edzések során ismerhetjük meg gyengeségeinket, holtpontjaink pszichikai kezelését.

 

A felkészülés utolsó két hete annyiban volt nehéz, hogy meg kellett értetnem magammal, hogy bizony lassan „el kell engednem” az edzések „kezét”. Úgy mint egy vizsgára való felkészülésnél. Tanulunk, tanulunk, de sohasem érezzük azt, hogy az anyagot igazán jól tudjuk, mindig van egy-egy tétel, amit nem lenne jó kihúzni, még ezt el kell olvasni, stb. De egyszercsak félretesszük a könyvet és lesz ami lesz. Ez azért fontos, mert sokaknál láttam, hogy az utolsó hetekben akarták megváltani a világot és akkor akarták behozni az addig elmulasztott edzésmennyiséget….

 

A Verseny:

 

A rutinos versenyzőtársak figyelmeztettek, hogy sok alvást nem fogok produkálni a verseny előtti éjszakán. Igazuk volt. Bár az izgalmi szintemet minimálisnak éreztem, ettől függetlenül az összes „elalvós technika” bevetése után is mindössze 2 órát sikerült abszolválni, amire Jeszenszky Peti másnap reggel azt mondta, hogy irigylésre méltóan sok…  J

 

Az úszásra bemelegítő számként tekintettem. Az első körben lényegesen jobbat úsztam mint terveztem, így a második körben tudatosan visszafogtam magam, így nagyon frissen, „bemelegítve” pattantam a bringára. Ekkor láttam, hogy egy elütött versenyzőt ápolnak a mentősök és ez bizony egy kicsit megviselt (ekkor még nem tudtam mi történt vele). Eszembe jutott hogy ő is mennyit készülhetett, izgult stb.

A bringában minden a terveim szerint alakult, az első holtpont a 2. kiskör végén volt, amikor már nagyon tele volt a hócipőm az egész bringázással és a matematika általam ismert szabályai szerint bizony még ki kellett menni egy újabb, 3. körre…

A 3. kiskör (a kerékpározás) vége után jött a verseny számomra legkeményebb része. Beértem az öltözőbe, megkaptam a futócuccot, majd leültem a padra, hogy levegyem a bringáscipőt és kicseréljem egy puhább talpúra….  Hirtelen az jutott eszembe, hogy ezekkel a fáradt lábakkal nemhogy maratont nem tudok futni, de a padról sem tudok felállni… (Ekkor eszembe jutott Herr Gyula porec-i edzőtáborban unásig ismételt mondata: abból lesz ironman, aki a bringa után el tudja magával hitetni, hogy igenis, fel tud kelni, ki tud menni szépen lassan „megenni” a futóköröket….) Bár előzetesen nem terveztem, de gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem a futócipőt, fejemre húztam egy bézbólsapit és elindultam. Fejben (hehe) itt az dőlt el, hogy egyenlőre csak az első körre…. aztán majd meglátjuk….

Majd jött a második, harmadik kör és így tovább….

 

A következő holtpont az 5. kör után volt: eddig csak a frissítőállomásokon sétáltam, innen már kicsit hamarabb kezdtem a sétákat és egy picit túlnyújtottam a frissítőállomáson, majd az utolsó két körben újra csak a frissítőállomásokon gyalogoltam.

A három szám közül egyedül a futóidőm lett az előzőleg tervezettnél gyengébb (futás közben azon gondolkodtam, hogy bizony egy 5 óra feletti maratonfutás csak ironman-en megbocsátható…), a futás-gyaloglás aránya (távban) kb. 80-20% volt, amivel – tekintettel az elégtelen futás-felkészülésemre – végsősoron - ha elégedett nem is vagyok, de - kudarcként sem fogom fel.

 

A CÉL számomra óriási élmény volt. A 2 és fél éves kislányommal kéz-a-kézben futottam be, akit előtte az édesanyja mentálisan felkészített erre a szokatlan helyzetre…. a cél után nem éreztem mást csak iszonyú fáradtságot a lábaimban. Leültem és azalatt míg egy picit szédültem, volt időm visszagondolni az eltelt hónapokra…

 

 

 

Az IRONMAN 10 általam felállított legfontosabb szabálya (szerintem): J

(úgy is mondhatnám, hogy az én ironman tízparancsolatom)

1. Az úszás bemelegítő szám!

2. A bringa alatt szigorúan 10 percenkénti frissítés. Erre beállítottam az órámat (10 percenkénti csippantás). A csipogásnál MINDIG ittam legalább egy kortyot. Ha ez nincs, akkor tuti elfelejtem és csak akkor jutott volna eszembe, ha már szomjas vagyok…. és arról bizony sok jót nem ír az ironman álmoskönyv.

3. A bringa kezdetekor, majd utána közben 30 percenként evés. Ez nálam kisebb szendvics, műzliszelet és banán volt.

4. Az első két szám során végig azt tartottam fejben, hogy ésszel kell haladni, mert van még egy MARATON. Amikor viszont elkezdtem „megenni” a futóköröket, a maraton szót töröltem a fejemből és csak KÖRÖK-ben gondolkodtam.

5. Senkivel sem versenyeztem, csak önmagammal és a pulzus-zónámmal. Ha a felső küszöböt túlhaladtam, akkor kegyetlenül visszavettem a tempót, még akkor is ha ez az adott helyzetben logikátlannak is tűnt.

6. Mindenképp kell egy olyan segítő-frissítő ember, akivel előzőleg részletesen átbeszéljük a frissítés nagyjábóli menetét (kezdve attól hogy kb. mikor érkezünk meg az egyes számokból a versenyközpontba és kb. mikor-mit fogunk enni-inni) és ezt vele összhangban meg is valósítjuk. Szerencsére Tamás barátom kiválóan teljesítette ezt a feladatot, ezúton is köszönöm Neki!

7. A futásnál minden frissítőállomáson ittam legalább egy fél pohár vizet-izót, ez alatt szigorúan gyaloglás.

8. Ha „szilád” kaját ettem akkor azonnal higítottam folyadékkal.

9. Géleket és egyéb „műanyag” kajákat minél később. Én 3 gélt „toltam be”, egyet bringán a 3. kiskörről „hazafelé jövet”, valamint a futás 5. és 8. körében.

 

10.

Az utolsó pont egy kisebb kifejtést igényel.

(Ismerjük azt a háziasszony típust, aki mielőtt a vendégek elé teszi az egyébként finom ételt, hosszasan sorolja hogy miért NEM sikerült a tervei szerint elkészíteni, és mire tálalja, már tényleg senkinek nincs kedve megenni.) Ennek analógiájaként: mindenkit óvok attól hogy ha nem jönnek be az előzetes tervei a versenyen, de ettől függetlenül sikeresen teljesíti a távot, akkor a teljesítményét mások – elsősorban a barátai, családtagjai – előtt (bocs, de ez a szó jut eszembe: lefikázza) leminősítse, szégyellje és szabadkozzon (copyright by Barnaki Feri).

Igenis az „outsider”-ek előtt legyünk büszkék a teljesítményünkre, magunknak pedig szűrjük le a tanulságokat és a hibákat, hogy legközelebb már tudjuk korrigálni.

 

Utólag visszatekintve maga a félkészülés és a verseny életem egyik legnagyobb élménye volt. A verseny minden percét élveztem, még akkor is, ha holtpontjaim voltak, de hát arra azért felkészültem lelkileg, hogy nem wellness-hétvégére jöttem…

 

És az írásom nem lenne teljes, ha nem írnék valamit a verseny hangulatáról és a „nagyatádis” nevű betegségről J (copyright by Litavecz Anna)

Sokáig próbáltam megfejteni azt, hogy miért járunk/járok már évek óta segítőként, szurkolóként, illetve most már versenyzőként is évről évre vissza ebbe a somogyországi kisvárosba…

A versennyel ellentétben feladtam azt a próbálkozást, hogy ezt megfejtsem. Mert ez megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Itthon lévő barátaimnak hiába is próbálom elmesélni a verseny hangulatát, a rajt és a cél felemelő pillanatait. Ezt bizony át kell élni. Újra és újra.

 

A célban, amikor Gyula gratulált és átadta az érmet + finisher pólót, megköszöntem neki a felkészülés során nyújtott segítségét, majd a célkapu tetejére (a verseny jelmondatára) mutatva a következőket mondta:

„Áron, te most befutottál a célba, de egyet ne felejts el. Ez nem az igazi CÉL.

Mert az Út maga a Cél és te rajta vagy ezen az úton.”

 

Köszönöm a szervezőknek, minden sporttársamnak, barátomnak a segítséget.

Külön köszönettel tartozom családomnak a toleráns hónapokért J

 

Kákonyi Áron

1X

 

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József