Mertem nagyot álmodni - Ironman 2011

200x150

Mertem nagyot álmodni - Ironman 2011

 

2010 őszén döntöttem el, hogy vasember leszek. Az ötlet csak úgy jött, nem tudom, hogy mikor és miért kezdett el foglalkoztatni a gondolat, de egyszer csak benne volt a fejemben. Akkor még olyan távolinak tűnt az egész, hogy csak ábrándoztam róla.

 

Egy üzleti megbeszélésen valahogy szóba jött a sport. Akkor el akartam mondani a tárgyalópartneremnek, de úgy gondoltam, nem teszem, mert „ne legyek nagyszájú, ha úgysem csinálom meg”. Pár perccel később mégis elmondtam neki: 2011-ben Ironman leszek. Ez volt a lavinát elindító momentum. Tudtam, ha valakinek megígérem, szar érzés lesz azt mondani neki 2011 őszén, hogy „ááá, nem csináltam meg”. Habár csak mellben tudtam úszni, nem volt országúti kerékpárom, és 100 méter futás után másnap izomlázam lett, mindenkinek elmondtam, hogy mire készülök. Az volt a célom, hogy minél többen tudjanak róla a környezetemben, hogy ha elindultam az úton, ne fordulhassak vissza!

 

Október környékén különböző edzésterveket töltöttem le a netről, és számolgattam, hogy a hátralévő 9-10 hónap milyen felkészülésre lesz elég. Mivel a futás a leggyengébb számom, gondoltam azzal kezdem a felkészülést. Volt egy 6 éves, teljesen elkopott sportcipőm, abban kezdtem futni. Három alkalommal futottam 4-4 km-t, amibe bele akartam halni, de tudtam, hogy valahol el kell kezdeni, és úgy gondoltam, ezek a távok jók lesznek. A harmadik nap után a jobb csípőízületem begyulladt, nagyon kellemetlen volt a fájdalom, ezért az edzések is elmaradtak. A lábam egyre jobban fájt, már a járás is nehezemre esett. Éreztem, hogy valami nem stimmel, és naponta megfordult a fejemben, hogy ennyi volt az Ironman, pedig még el sem kezdtem igazán.

Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, de a fájdalom annyira mindennapossá vált, hogy mégis csak felkerestem a dokit, aki nem tudott rá jó megoldást nyújtani. Titkon arra számítottam, hogy ad valami krémet, amit felkenek, aztán pár nap múlva kutya bajom. Ehelyett azt mondta, hogy nincs konkrét megoldás, de beutal kezelésre, oda menjek el 10 alkalommal, ott majd ultrahanggal bemasszíroznak valami krémet a csípőmbe.

Csakhogy volt két probléma:
- nem hiszek abban, hogy „nincs rá megoldás, de próbáljuk ki ezt, vagy ezt”
- nincs időm arra, hogy a következő hónapban összesen 10 alkalommal elmenjek a munkahelyemről 1-1 órára ultrahangozni
A fentiek miatt kihagytam a doki tanácsát, és magam próbáltam megoldani a helyzetet. Persze nem sikerült, sőt a fájdalom tovább erősödött. Végre rászántam magam az ultrahangra, elmentem, bejelentkeztem, aztán a dokinéni mondta, hogy ezzel a beutalóval nem látnak el, mert csak 30 napig érvényes, én meg a 35-ik napnál járok. Szíveskedjek visszamenni a doktor úrhoz, majd ő ír új beutalót.

Na persze! Még egy nap mínusz a munkából egy rohadt beutalóért? Nem! Majd kezelem magam otthon. Vettem egy adag kenőcsöt, és esténként elkezdtem bemasszírozni a csípőmbe. Nem csináltam valami rendszeresen, hiszem a 100 g-os kenőcsből még most is megvan kb. a negyede, de a javulás szépen lassan elkezdődött. Nem futottam, nem erőltettem meg, vigyáztam, hogy a javulás folyamatos legyen.

 

Világ életemben kerékpároztam, versenyekre jártam, de végig hobbi szinten. Úgy 15 évvel ezelőtt volt olyan időszak, hogy MTB-m és országúti kerékpárom is volt. Pár év kihagyás után a montizás maradt. A régi barátokkal újra elkezdtünk hétvégenként kijárni a hegyre, és minden alkalommal zúztunk egy nagyot. Egyre erősebbek lettünk, újra elkezdtünk versenyekre járni. Hétvégi biciklisták voltunk, de ahhoz képest keményen nyomtuk. 2009-2010-ben a barátaim vettek országúti kerékpárt maguknak, és engem is ösztönöztek arra, hogy vegyek. Előtte még MTB-vel képzeltem az Ironman-t, de tudtam, hogy másik bicikli kell hozzá. Nem kellett sokat győzködni, és nem hagytam ki, amikor adódott egy jó lehetőség. December 7-én ott állt az új bicikli a konyhában, és az egész család a csodájára járt.

 

Időközben az egyik régi kollégám is kitalálta, hogy Ironman lesz, pedig nem beszéltünk össze. (Végül nem lett, de nem rajta múlt. Jövőre viszont biztosan ott lesz a rajtnál.) Rajta keresztül jutottam el az uszodába, ahol Ironman-re edző emberek közé kerültem be. Csütörtökönként volt az egy órás edzés, ami leginkább úszásból állt. Mivel nem ismertem a gyorsúszás alapjait, nekem még meg kellett tanulnom rendesen úszni, ezért eléggé kilógtam a sorból. Mindig kevesebbet úsztam a többieknél, mert amikor az edző srác azt mondta, hogy 1000 m bemelegítés, akkor a többiek lenyomták, aztán várták az újabb feladatot. Ilyenkor én 4-500 méter körül jártam, persze abba is hagytam, nem akartam feltartani őket. Valódi edzés ez sem volt, a technikát is csak az első órán mondták el egy percben. A hely viszont jó volt, mert csak mi voltunk az uszodában ebben az időszakban, de a 25 méteres medencét hamar meg lehet unni. Összesen 10-12 alkalommal mentem el úszni. Ez elég volt arra, hogy megtanuljak hosszú távon gyorsúszni, azaz ne fáradjak el 50 méter után, de kevés volt a valódi felkészüléshez.

 

Időközben a lábam egészen jól helyrejött, vettem futócipőt is, és a nyár elején elkezdtem fokozatosan rövid távokat, 4-6 km futni. Ennél tovább csak kétszer mentem, akkor 10 és 12 km-t futottam. A versenyt nagyon vártam, legszívesebben már a rajtnál álltam volna, pedig tudtam, hogy még nem vagyok felkészülve. Sokat olvastam korábbi első bálozók beszámolóit, és megtanultam pl., hogy nem szabad olyan italt vinni magammal a versenyre, amit nem próbáltam ki előtte.

 

 

2011. július 30, reggel 7:20.

Bent állok a rajtnál egy olyan neoprén ruhában, amit előző nap vettem, mert hideg a víz. Soha nem volt rajtam korábban ilyen. A kezemben egy addig ismeretlen izotóniás ital, amit soha nem kóstoltam előtte. A kerékpár depóban olyan energiaszelet vár rám, amit soha nem ettem korábban. Szétnézek, és azt látom, hogy 470 egyéni induló melegít serényen, én meg csak az izotóniás löttyöt szopogatom, és a szememmel keresem feleségemet, Anikót. Lehet, hogy be kellene melegíteni?

Elkezdődik a szokásos koreográfia, szól a Final Countdown, aztán indul a Vangelis… Látom, hogy rajtam kívül még elég sok a zöld sapkás újonc, de mégis furcsán érzem magam. Itt vagyok ennyi Ironman között, mit is keresek én itt tulajdonképpen?

 

Már csak néhány másodperc! Tudom, ha most elkezdem, estig nem állhatok meg! Dörren az ágyú, felhördül a vízbe befutó mezőny, tapsol a tömeg a parton, villannak a vakuk, nekem meg a hideg futkos a hátamon! Kell ez nekem? IGEN IGEN kell hát!!! – ez volt az a bizonyos pillanat, amiről már sokan elmondták, hogy mit is jelent: függőséget.

 

Megyünk be a vízbe, de én mindent látni akarok. A mezőny eleje már messze bent úszik, amikor én még csak bokáig gázolok a vízben. Hátul álltam, mert tisztában vagyok a képességeimmel, valamint nem hiányzott, hogy már az elején összerugdossanak a vízben. Szóval nézelődök szerteszét, aztán hirtelen mélyül a víz, és úsznom kell. Hoppá, az úszószemüvegem a homlokomon maradt, annyira nézelődtem, hogy elfelejtettem felvenni. Korrigálni kell, de nem tudom felvenni úszás közben, meg kell állni! Megállok, megfordulok – nem tudom minek tettem – és néz velem szemben sok ember értetlenül, hogy mi a francot is csinálok 20 méter úszás után, én miért a part felé nézek.

 

Az úszás során sok esemény nem történt. Az első körben párszor megrugdaltak, én is adtam a mögöttem lévőknek, majd 43 percnél futottam ki a chipszőnyegre és mentem vissza a második körre. Anikó sorozatképei jók lettek, csak az furcsa rajtuk, hogy nagyon felhúzom mindkét szemöldökömet. Éreztem én, hogy valami nem stimmel, de nem foglalkoztam vele. Kiderült, hogy az úszósapka túl erős volt, és az arcomról „felhúzta” a bőrt. A második kör eseménytelen volt, végig egyenletes tempóban úsztam. Kb. 700 méterre a céltól rám jött a pisilhetnék. Gondoltam itt elintézem, ne a kerékpárral kelljen megállni. Egyrészt marha nehéz gyorsúszásban megnyitni a slagot, másrészt kezeslábas neoprénben úsztam. Aki tudja, hogy működik a neoprén, az tudja, hogy mire gondolok most. Inkább ne is firtassuk… A tempómra visszatérve azért az egy kicsit elgondolkodtatott, hogy én gyorsban úszom 3 csapásos levegővétellel, és ahányszor balra kinéztem, mindig ugyanaz a fickó volt mellettem. A problémám csak az volt, hogy ő mellben nyomta. Később megtudtam, hogy volt nálam lényegesen jobb idővel olyan, aki végig mellben úszott. A vízből 1:30-kor szálltam ki.

 

Megkerestem a nylonzsákomat, futok be az öltözőbe, és azon jár a fejem, hogy az elmúlt napokban nézegettem a tavalyi eredményeket, és ki voltam akadva, hogy 5-6 perceket depóztak az emberek. Mit lehet itt 5 percig szüttyögni? Gyorsan a vizes ruha le, biciklis cucc fel, megkeressük a kerékpárt, aztán irány a 180 km. Ha nyugdíjas tempóban öltözök, akkor is megvan ennyi idő alatt – gondoltam. Siettem, mert még nem vagyok nyugdíjas, minden frankó, a kerékpár is megvan egy pillanat alatt, és mit látok a nap végén az eredménylistámban? Depó: 9:01 perc!!!

 

A kerékpározást evéssel kezdtem, Anikó készített nekem 6 db téliszalámis zsemlét, abból kellett benyomnom egyet közvetlenül úszás után. Naivan azt hittem, hogy majd depózás közben eszem meg, de akkor 20 percet depóztam volna. Szóval ülök a biciklin, és nagyon nem akar lecsúszni a szendvics. Végül csak sikerült, lehet rendesen menni. Azt vettem észre, hogy szárnyalok, pedig nem is erőlködöm. 37-40 volt folyamatosan a sebességem, és nem értettem, hogy mi ennek az oka. Biztosan az adrenalin dolgozott, mert egyáltalán nem éreztem a fáradtságot. Aztán jött az első vasúti átjáró. Na milyen színű volt? Hát persze, hogy piros! Ahogy közeledtem, hallom, hogy a síneken álló ember kiabál, hogy menjünk, pedig már látom, hogy a vonat csak kb. 50 méterre van az átkelőtől. Akkor most mi is van? Leállították miattunk a vonatot! A piros jelzés ellenére mehettünk tovább. Néhány km-re onnan újabb vasúti átjáró, megint piros! Na, nekem úgy látszik ilyen napom van, bezzeg amikor a gyerekekkel minden nap úgy megyünk haza az oviból, hogy keresztezzünk egy forgalmas vasúti átjárót, az soha nem piros! Csorgok rá az átkelőre, látom, hogy a vonat éppen elmegy, és szerencsére csak két vagonból áll. Megállok, az időjóváírás miatt felírják a rajtszámom, de már bújok is át a sorompó alatt a többiekkel együtt, és mehetünk tovább. Valamikor a kerékpározás elején belegondoltam abba, hogy mi leszek ma estére, és kicsit elérzékenyültem. Meg is lepődtem magamon, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert más dolgom volt.

 

Az első 75 km-en nagyon nagyot mentem, folyamatosan előztem az embereket, engem nem hagyott le senki. Féltem is, mert a pulzusom végig magas volt, 160 alá egyszer sem ment, de inkább közelebb volt a 170-hez. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem voltam képes lassabban menni. Már beleégett az agyamba a kerékpárversenyek (MTB) lényege: ha van előttem valaki, azt meg kell előzni! Ha vissza is vettem egy kicsit a tempómból, ahogy közelítettem valakihez, újra és újra előjött belőlem a versenyállat, és le kellett nyomnom ott helyben! Frissíteni rendszeresen tudtam, a szendvicsen kívül megettem még egyet, három saját energiaszeletet meg amit a frissítőpontokon adtak.

 

Visszaérve Nagyatádra az egyéni frissítőnél Anikótól megkaptam a következő szendvicsemet, és újratöltöttük a kulacsaimat. Itt találkoztam a szüleimmel is, ők is eljöttek segíteni. Az első kiskör rendben volt, de a végén éreztem, ha ez a tempó marad, azt valaki megszívja, és az a valaki én leszek. A kiskör végén kulacsot cseréltem és csak annyit mondtam: Szerezzetek magnéziumot! A második kiskörben megszólalt a vészharang, úgy éreztem, hogy elfáradtam. Mindjárt itt a kalapácsos ember! Még bírom, de már nem sokáig. 126 km-nél jártam, kb. ennyi szokott lenni a tűréshatár, ha kimegyünk a barátaimmal biciklizni, vagy elmegyünk egy hosszabb túrára. Amikor ennyi tekerés után hazaérek, már teljesen használhatatlan vagyok, most viszont plussz 3,8 km-t úsztam, sőt még 50 km hátra van, és még egy maratont is kell futni! Vissza kell venni a tempót, a kerékpáron nem lehet megcsinálni az Ironmant! A magnézium is még arrébb van (25 km), ráadásul ez a hülye szél is pont úgy fúj, hogy a 35 km-es kiskörön csak 5 km hátszél van Belegig, az összes többi szembe, vagy oldal-szembe. Úgy döntöttem, hogy nem dacolok a szembeszéllel, de csak úgy nem tudtam volna visszafogni magam, ezért stratégiát váltottam. Akkor fogok enni, amikor leginkább szembe fúj a szél. Evés közben az egyik kezem foglalt, így nem tudok akkora erőt kifejteni, ezáltal lassabb is leszek. Ha lassabb leszek, nem stresszelem magam, mert a kajálás miatt úgysem tudok menni.

 

A versenyközpontban már várt egy ampulla magnézium, valamint a következő szendvics. Ezt már nagyon nem kívántam, de Anikó nem engedett el nélküle. Igaz csak a felét ettem meg, a többit megkapták az árokpart lakói. Betuszkoltam még egy energiaszeletet is, és elég sokat ittam rá. Az átlagom bőven 30 alatti volt az utolsó körön, de valószínűleg felfogtam, hogy vissza kell vennem, sőt egy bokornál is megálltam 2 percre.

 

Vége a kerékpározásnak, lenyomtam 180 km-t 5 óra 49 perc alatt! 102 helyet javítottam, ennyi kerékpárost előztem meg, azok közül, akik jobban úsztak nálam. Még soha nem mentem ennyit egyedül, sőt mezőnyben is csak egyszer volt ennél hosszabb táv (Balaton kör), remélem maradt elég energiám 42 km futásra. A kerékpárt átveszi egy rendező, megyek a depóba. Gyors öltözés, teljes ruhacsere, a cipőt rendesen bekötöm. Sietek, de nem kapkodok, hiszen a használt biciklis ruhát és cipőt is el kell raknom, nem szeretnék elhagyni semmit. Jövök ki a depóból, a chip lecsippan. Na mennyi volt  depóidőm? 9:04!!! Ezt nem hiszem el! Na mindegy, nem megnyerni jöttem, hanem megcsinálni.

 

Robotfutásra rendezkedtem be. Ez azt jelenti, hogy kikapcsolom minden érzékszervemet, nem figyelek semmi másra, csak arra, hogy menni kell, nem szabad megállni. Az első köröm átlag ideje 6:26 (az idő az adott körben futott sebesség perc/km-ben). 6 perces ezreket kellene futnom végig, ha 12 órán belüli időt akarok. Második kör 6:41, a 12 óra elszállt. Nem baj, még csak 8 km-en vagyok túl, de már érzem, hogy ma este Ironman leszek! A családommal minden körben kétszer találkozom, kérdezik, hogy kell-e valami, illetve jól vagyok-e. Én nem válaszolok, csak a hüvelykujjam felmutatásával jelzem, hogy minden rendben. Ez utóbbit Anikó félreértette. A barátim telefonáltak neki, hogy mi a helyzet, ő meg annyit mondott nekik „Már nem beszél!”. A haverok röhögtek – nem nagyon bíztak benne, hogy megcsinálom, és szerintük nem vagyok normális, hogy ilyenre szántam el magam – Anikó pedig aggódott tovább.

 

A következő körökben kicsit lazábbra vettem a robot üzemmódot, és beszéltem a családdal, figyeltem a környezetemet. A hónaljam kidörzsölődött, de erre is készültem, és egy doboz Nivea várt a bevetésre. Azt viszont nem kalkuláltam, hogy nem nekem kellene felkenni. Nem sajnáltam a krémet és újjal jól beletúrtam a tégelybe. Felkentem, majd jött a másik kezem is. Kb. 10 mp alatt végeztem, de akkor szembesültem azzal, hogy az ujjaim vastagon krémesek, nekem viszont tovább kellene mennem. Az eszembe sem jutott, hogy kérjek egy törölközőt vagy akár papírzsepit, hiszen már mentem is tovább, de valamit kellett csinálni azzal a sok krémmel. Gondolkodás nélkül szétkenem a kezemen, de ugye mindenki ismeri ezt a krémet? A következő egy-másfél órám azzal telt, hogy kenegettem, és vártam, hogy a bőröm beszívja azt a zsíros szart. Időm volt rá bőven, csak a frissítőpontoknál volt nehéz megfogni a poharat, meg furcsa íze volt a banánnak és a dinnyének.

Egy vagy két alkalommal most is rám jött az elérzékenyülés, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mekkora gáz lesz az, ha átszakítom a célszalagot és zokogva fogok ünnepelni. Vasember aki elbőgi magát. Szép kilátások.

 

Az elsők már beértek a célba, nekem még 30 km hátra van. Számoltam a köröket, hogy mikor leszek a negyedénél, harmadánál, felénél, és közben egyre lassultam. Elég elkeserítő volt, hogy mindenki, mondom MINDENKI gyorsabban futott nálam, én meg csak a saját tempómban vánszorogtam, de arra vigyáztam, hogy ne sétáljak bele. Nem sétálni jöttem a maratont, hanem futni! Ezt tudtam is tartani 5 és fél körig. Megvan a félmaraton, soha nem futottam ennyit egyszerre, most megérdemlek egy kis sétát. Pár száz méter után újra futásnak eredtem, de ez már csak olyan futásimitálás volt. A legjobban az bosszantott, hogy valaki ott sétált (tempósan gyalogolt, de nem futott) előttem, és nem érem utol annak ellenére, hogy én futok!

 

A frissítőpontok lettek az új célok: közöttük futni kell, de ha odaérek, amíg iszom, dinnyét vagy banánt eszem, addig sétálok. Utána újra futás. Az utolsó előtti 4 körben engedélyeztem magamnak +500 méter sétát a park előtt, a fordító után. Kértem még egy magnéziumot, és ki nem hagytam volna egy frissítőpontot sem. Az átlagom felment 7, majd 8 percre km-enként. Egy kör 33-35 percig tartott. Amikor már csak 4 kör volt hátra, jó érzéssel töltött el, hogy 7 körön túl vagyok, de ha belegondoltam abba, hogy ez a 4 kör még több mint 2 óra folyamatos megterhelés, akkor már nem éreztem annyira jól magam. Próbáltam gyorsabban futni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, csak ezt a lassú futást tudták produkálni. Tüdőből bírtam volna, mert nem lihegtem, sőt azt kell mondjam, hogy nem_voltam_fáradt sem, de  lábaimmal egyszerűen nem tudtam nagyobbakat lépni. 20 km után elkezdett fájni mindkét térdem, és mindkét talpam. Elviselhető volt, és számítottam is rá, hogy lesz, de nem tudtam, hogy mi jön még, hiszen soha ennyit nem futottam korábban. Talán az még érdekes, hogy a hátam és a nyakam is elkezdett fájni, de ez nem befolyásolta jelentős mértékben a lassúságomat.

 

Az utolsó előtti körben megérkezett a zivatar. Az egész napot úgy versenyeztük végig, hogy bármikor eshet, de bíztam benne, hogy megúszom. Este háromnegyed nyolckor megérkezett az eső erős széllel. Két köröm volt hátra, az még több mint egy óra! Ebben az esőben ez nem túl nagy élmény, de tudtam, hogy már nem állíthat meg semmi. A rutinos rókák – akik még kint voltak a futópályán – esőkabátban, széldzsekiben futottak tovább, de rajtam csak egy vékony mez volt, amit pillanatok alatt átáztatott az eső, és az erős szél rátapasztott a testemre. Úgy fáztam, majd megfagytam. Nem baj, ha vizes vagyok, csak a ruha ne tapadjon rám. Egy szakaszon le is vettem a pólómat és félmeztelenül futottam tovább. Az eső nem esett, hanem ömlött, de legalább a ruha nem tapadt rám. Először még próbáltam kerülgetni a pocsolyákat, de hamar átázott a cipőm, úgyhogy már minden mindegy volt.

 

A tizedik körben találkoztam egy olyan futóval, akivel kb. azonos volt a tempónk. Beszélgetni kezdtünk, mondtam hogy az utolsó körömet séta nélkül akarom megcsinálni. Neki még kettő volt hátra, irigykedett is rám. Az utolsó kört végigbeszélgettük, én minden frissítőponton utoljára ettem, ittam valamit, és valóban megállás nélkül lenyomtuk ezt a 4 km-t. Jobb időt futottam, mint az elmúlt körökben. Az utolsó ellenőrzőpontnál látom a kijelzőn, hogy zölddel ki van emelve a nevem, mehetek a befutóra. Volt előttem egy piros ruhás versenyző, azt vagy le kell hajrázni, vagy le kell maradni tőle. A célfotón ugyanis egyedül szerettem volna lenni, ezért csak ez a két lehetőség kínálkozott. Megpróbálkoztam az elsővel, de ő is hajrázott, így hamar eldőlt, hogy a lemaradás lesz a jó megoldás. Azt akartam, hogy jól látszódjak a képen, ezért a sapkámat levettem, de a kezemben sem volt jó helyen. Begyűrtem a gatyámba hátul, az úgysem látszik célfotón.

 

Még pár lépés, kezemben az Ironman 2011 célszalag, villannak a vakuk, a kijelző 13:14:55-öt mutat. Valaki a nyakamba akasztja az érmet, kezembe kapok egy pólót, mindenki gratulál, a szüleim ujjonganak, Anikó nevet és fényképez egyszerre, mindenki boldog. Esik az eső és hideg van, de ez senkit nem érdekel!

Ironman vagyok, vasember lettem!

 

A verseny után

A katarzis szerencsére elmaradt. Az utolsó körökben már annyira egyértelmű volt, hogy be fogom tudni fejezni, hogy hozzászoktam a gondolathoz. Kaptam kajajegyet és beálltam a sorba a vacsoráért. Anikó mondta, hogy nyújtsak le, de csak félig-meddig hallgattam rá. Leültem, ettem, ittam. 15 perc ülés után majdnem nem tudtam felállni. A térdeim megmerevedtek, és úgy maradtak.

Este ismét rosszul aludtam, pedig arra számítottam, hogy már a kocsiban aludni fogok. Másnap délelőtt „falábakkal”mentem az eredményhirdetésre, és bicegősen, de büszkén vettem át a diplomám a TTT tagoktól.

 

Anikó 800 fényképet készített. Annak külön örülök, hogy nem tucatfotókat készített, hanem a pörgés és az emelkedett hangulat ellenére odafigyelt a képek komponálására is. Nagyon jók lettek, köszönöm!

Azt tudtam, hogy a Anya és Apa meg fognak jelenni a versenyen, és mindenben támogatni fognak. Nagyon szerették volna, ha adok magamnak még egy évet a felkészülésre, de ezt nekem idén meg kellett csinálni. Sokat segített a jelenlétük a futópálya mellett már csak azért is, mert „ne lássák már, hogy sétálok, akkor inkább futok ha beledöglök is”. Mindig mondták az aktuális köridőmet, rohantak nekem magnéziumért, és tájékoztatták a rokonságot a fejleményekről.

 

Azt mondják, hogy az Ironman fejben dől el, és a távokat tisztelni kell. Nálam is így történt. Az egész verseny során egy holtpontom sem volt, meg sem fordult a fejemben, hogy abba kellene hagyni. Inkább vissza kellett fognom magam, hogy végig legyen energiám. Igazából B tervem nem is volt, azaz nélkülöztem a „Mi lesz ha...” kezdetű gondolatokat.

 

Akiknek az elmúlt két héten megmutattuk a fényképeket, vagy a hivatalos videofelvételt, mindenki megjegyezte, hogy milyen nagyszabású esemény ez. Az emberek azt hiszik, hogy pár fanatikus összejön, aztán sportol egy napig, de semmi több. Anikó sem tudta, hogy mire számítson, ezért két könyvet is hozott, hogy legyen mivel elütni az idejét azokban a fél órákban, órákban, amíg vagy a kerékpáros kiskörön, vagy a futókörön küzdök saját magam ellen. A hangulatról annyit, hogy elő sem vette a könyvet, folyamatosan talpon volt akkor is, amikor én valahol máshol jártam, figyelte az időket, hogy mikor érkezhetem és aggódott értem. Utólag elmondta, attól nem félt, hogy nem csinálom végig, azért aggódott, ha valami miatt mégis fel kell adnom, akkor depis leszek egy éven keresztül. Valószínűleg igaza van.

 

Azt is mondják, hogy az Ironman teljesítése függőséget okoz. Ez nálunk duplán igaz. Anikó nem egy kimondottam sportos alkat, úszni nem tud, biciklije nincsen, futni nagyon utál, mégis azt mondta a verseny után, hogy ezt ő is meg akarja csinálni. Nem jövőre, nem utána, hanem később, de ha a felkészülést elkezdi, mindenben támogatni fogom.

 

Az meg nem kérdés, hogy nekem hol a helyem 2012 július 28-án!

 

ML

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József