A nagy nap

200x150

Eljött a REGGEL. Az utolsó héten már mindenki ezt a hajnalt várta: az ironman-jelölt már magával nem bírt, a családtagok meg az ironman-jelölttel. A gyékényesi kis házikóban jóbarátom segítségével készülődök, nyomjuk a poénokat, de szerintem csak kínunkban. Reggelire egy szendvics, weetabix, egy vödör víz, utolsó ellenőrzések, aztán bringa és felszerelés bele a kocsiba és már kint is vagyunk a ködbe burkolózó parkolóban.
 Nagy már a jövésmenés, Tepó és Szaszit is megérkezik, váltunk pár szót. Pumpálás után még egy próbakör, OK minden, irány a depo, innét már nincs visszaút! A bringabehelyezés közben bemondják, hogy nem lehet neoprént használni, pedig tegnap este a vihar közben Gyékényes felé kötöttem egy alkut az Esőkirállyal, hogy rendben, én visszavezetek ilyen égzengésben Nagyatádról Gyékényesre, de akkor ő lehűti a vizet holnap reggelre. Nem tette, így a B terv lépett életbe: neoprén helyett melegítő krém, de jó vastagon! Hozzátenném, hogy én szerettem volna neoprénben úszni, de a fair play szellemében azért ez mégiscsak így volt igazságos és kész. Utána búcsú Kedvesemtől, a barátoktól és a zarándok szurkolóktól, majd irány a CHECK IN. Itt összefutok Vasapuval és Kombinattal, és együtt éljük át a zenék és a szertartás felemelő és hátborzongató élményét, majd eldörren az ágyú! Irány a víz, szépen, óvatosan, hiszen tudom, nem az úszás az én számom. Mellel kezdek, majd pár száz méter után már fájdalommentesen lehet gyorsra váltani. A nagy ködben semmit nem látok, a tömeggel megyek, de érzésre nem a legrövidebb úton haladunk két bója között. Eddig mindig azt tanultam, hogy két pont között az egyenes a legrövidebb, de az ironman közben még ez a tétel se igaz… A kör felénél sekély vízbe érünk, valaki gyalogol inkább, de én tempózok tovább, milyen vicces lenne, ha már az úszásba belesétálnék? Lesz majd még maraton is… Nemsokára egy éles fordító következik, ekkor már tudom, úszunk vissza az öböl felé, ahonnét már a speaker hangja is egyre jobban hallatszik. Az 1. kör hamar véget ér, kis kocogás a füves kavicsokon, majd már vissza is csúszok a vízbe a második körre. Itt próbálok a beérő váltós versenyzők lábvizén haladni egy darabon, de nem erőltetem sokáig, mert messze még a vége! Hamar elérünk a sekély részhez, itt már tudom, mindjárt fordulunk vissza, érzem, hogy ezzel nem lesz gond, lassan ugyan, de a tervezetthez képest picivel jobban tempózok az öböl felé.  Örömmel hagyom ott a tavat és óvatosan kocogok fel a bringához. Lassú, de biztos depózás következik: alapos lábtörlés (a maratoni futásnál is ennek a zokniillesztésnek kell működnie), bringásfelső fel (vizes testre nagyon egyszerű…), szendvicsek hátra, kesztyű, sityak, telefon fülessel és GO! Indul a bringa! Barátoknak pár kacsintás, szép Feleségnek egy mosoly, hogy nyugodjon meg és hajrá. Pár méter múlva észreveszem Myke-t és Szilvót, akik az út mellett állnak és a LaSeR-en lévő laptop segítségével közvetítenek. Hihetetlen  mire nincs gondjuk és erejük! Gyékényes után utolérnek és biztató szavak kíséretében elhagynak. Hamarosan elkezdem a kajálást: óránként egy kis szendvics és egy energiaszelet, kajához víz, amúgy meg izó, óránként fél liter. Jó minőségű út és szélcsend segít a tempós haladásban, hipp-hopp elérem a várva várt erdei utat. Itt jön a nagy döbbenet:    Go Tepó, Ironsün, Vasapu hajrá feliratokat hagyok el, ami nagymértékben hozzájárul elszántságom növeléséhez! Hányan nézegethették ezeket irigykedve… Egy részen sárban gázolva haladunk, de nem érdekel, mert a tavakkal körbevett hangulatos pályaszakasz kárpótol mindenért. Az emelkedő út végén frissítőállomás, egy kulacs friss vizet kérek, a staff meg előtte egy üres cserekulacsot, ami kicsit érdekes, de aztán meggyőzőm őket, hogy nekem csere nélkül is jár:) Kiérünk a főútra, ahol pár éve – mikor még csak nézőként tartottam Nagyatádra – ezen a szakaszon előzgettem autóval a versenyzőket és most meg én vagyok a mezőnyben. Hihetetlen! Frissen aszfaltozott út segít a jó átlagot tartani, pár enyhe emelkedő után el is érek a böhönyei kereszteződésbe, ahol lövészárkokat vájtak az aszfaltba, de szerencsére Tepó, Myke és a többiek is említették ezt már tegnap, így felkészültem erre, így nincs semmi gond az áthaladásnál. Pár falu után már meg is látom a nagyatádi kórház épületét, így rögtön telefonálok Kedvesemnek, hogy hamarosan találkozunk.   A 75 km-es szakasz végén örömmel üdvözlöm Feleségemet és a csapatot, akik frissítenek és pár perc időzés után indulok is tovább az első kis körre. Itt már több ismerőssel találkozok, Ötvöskónyinál pedig a tempót növelve zúzok át a „háborús övezeten” (aki ott volt, tudja mi ez, aki nem, az menjen el és nézzen körül, de ne üres kézzel érkezzen, mert nagy ott a gond…) A belegi fordító segítőkész csapata jól frissít, ugyanez mondható el a segesdi team-ről is, sőt, ott a zene és a pom-pom lányok segítségével igazi partihangulat van. Az első kiskör hamar eltelik, visszaérve Nagyatádra a szervezők által biztosított izó italt egyből kiöntöm, mert nagyon nem jön be, sőt… Frissítésnél ismét erőt merítek, a kulacsok és a zsebek feltöltése után irány vissza a pálya. Nagyatád végén egy parkos részen örömmel látom, hogy két volt egyetemi évfolyamtársam is eljött szurkolni, innét is nagyon köszönöm nekik! A második körben aztán nem érzem olyan jól magam, visszaesik a tempó és a középcsapágy is elkezd nyüszögni és egyre rosszabb hangja van. Közben látom a pályán, hogy valami gond lehet, mert az úton üvegcserepek, mentő, rendőr, remélem senkinek nincs komoly baja. Kezdem érezni a mögöttem lévő 110 km tekerést és fejben is össze kell raknom magamat. Keresem az ismerősöket, aztán Tepó ér utol, aki bíztatva szól, majd tovatűnik az emelkedőn. Hosszúnak tűnik ez az etap, de aztán egyszer mégiscsak visszaérek Nagyatádra, vége is a második körnek is. Újra jön a testi és lelki frissítés, majd irány az utolsó kör. Hát ezt is megérem, tempót növelve és a hajtókar csúnya hangja ellenére erőltetem a tekerést, hisz ez a kör már a búcsúé: elköszönök a kéregető gyerkőcöktől, a belegi fordító lelkes csapatától, a segesdi forduló diszkójától és gulyásillatától, beszippantok egy ampulla magnéziumot, majd Nagyatád elérésével vége a 180 km tekerésnek. El se hiszem! Elveszik a bringát, amit amúgy nem szívesen adok ki a kezemből, de most nem ez érdekel. Az öltözőben cipőcsere, sportkrém, bemutatkozás Schwarzinak és irány a maraton.  Egyéni frissítést alkalmazok, hiszen csak Feleségemben és barátaimban bízok:) Pár perc frissítés, zsebbe a szükséggél és a magnézium, a sapiba Herr Gyula által javasolt jégkockák, majd hajrá! Nem a távban, csak körökben gondolkozom. 12 kör. Számolható, fejben tartható, de nem itt. Én ezzel nem tudok foglalkozni, kell a szamárvezető. Nagy meglepetésemre egy egyedi körszámlálót készített erre a versenyre szép Feleségem, így a számlálással nem kell foglalkoznom, csak le kell tépnem a megkezdett kör sorszámát és egyből látom, mennyi van még hátra. Köszönöm ezt a kis ajándékot! Elindulok és fejben ismét végiggondolom a frissítést: minden páratlan körben izó és az új csodaszer, az íztelen folyékony szénhidrát, minden második körben gél és víz megy a szervezetbe. Ha kell és jól esik, akkor a parkban a frissítésnél víz, izó és dinnye jöhet, na meg a vége felé keksz. Jól telnek az első körök, viccelődünk a csapatommal a frissítőnél, hamar fogynak a karikák.   Útközben sok az ismerős, Vasapuval pacsizok, már ha előre észrevesszük egymást és rákészülünk az ötösre, mert itt emiatt nincs felesleges mozdulat! Intek Tepónak is, aki tempózik rendesen, de ez meg is látszik rajta. Később Kombinatot is észreveszem, halad ő is szépen, egy darabon együtt nyomjuk. Myke is feltűnik, vízzel kínál, de jelzek, hogy hamarosan beérek a saját frissítésre, tartogassa csak a vizet annak, akinek nagyobb szüksége lesz rá. Jól esik a slaggal önzetlenül frissítő önkéntes csapat áldásos tevékenysége is, a zenéjükkel együtt ez a szakasz viselhető el a legkönnyebben. Aztán a közepe felé kicsit megtorpanok. Nincs semmi komoly baj, csak érzem, hogy jobb, ha visszaveszek. Be szeretnék érni gond nélkül, 10 perc ide vagy oda, itt már nem számít, jobb a biztonság. Főleg úgy, hogy az imént láttam összeesni egy versenyzőt az út mellett a családja körében… Kezdenek unalmassá válni a körök, így egy kis ösztönzőt kérek Feleségeméktől: ha már csak öt kör lesz hátra, adjanak kólát! Ez végigvisz az utolsó öt körig, meg is kapom, hihetetlenül jól esik!
Az egyik körben a célegyenesben bíztatást hallok, balra nézve Myke és – utólag összerakva a kockákat – IG tűnik fel, köszönöm így ismeretlenül is a szurkolást! Az utolsó 3 kör előtt elkövetem azt a hibát, hogy az eddigi körszemléletű gondolkodást átváltom kilométer-szemléletűvé. Ez azt jelenti, hogy nem csak 3 kör van hátra, hanem még több mint 10 km. Ezen az adaton elég sokáig agyalok, így csak azt veszem észre, hogy ha nehezen is, de letudtam ismét egy karikát. Közben egyre kevesebb versenyző van a pályán, a csökkenő létszám és sötétedés eléggé negatívan hat mindenkire, aki még a pályán van. Az utolsó előtti körben segítek egy sorstársnak, akinek begörcsöl a lába, odaadom a magnéziumomat neki. Még egyszer frissítés, a végén se lehet elhagyni ezt és kimegyek a végső 3,5 kilométerre. Most már érzem, meg tudom csinálni, már csak pár kilométer! Elbúcsúzok a frissítőállomás eddigi segítőitől és visszafelé veszem az irányt. Felszabadultan fordulok rá a célegyenesre, megvan a kilenchónapos munka eredménye! A célban átölelem Feleségemet, együtt örülünk és tudom, hogy ez nélküle soha se valósulhatott volna meg: kell egy ilyen háttér, mert enélkül nem megy. A gratulációkból is érzem, hogy ma valami nagy dolog történt. A célterületet elhagyva veszem csak észre, mennyi versenyző fekszik a sátornál aluba csomagolva, adott esetben infúzióval… Örülök, hogy számomra nem így ért véget a verseny. A célban összeverbuválódik a kis csapatom, jóbarátom feleségével együtt örül, de ez egy közös siker, egy csapatmunka volt! Megérkeznek gratulálni Myke-ék is, annyian lettünk, hogy nem tudom, kinek mit mondjak, köszönjek meg, de talán a sikeres és fájdalommentes célbaérés a legnagyobb köszönetem mindenkinek, aki az előző évben vagy aznap egy picit is szurkolt és segített! Külön kiemelve szeretném megköszönni:
Feleségemnek - a folyamatos és szűntelen támogatást, türelmet és mindennapi támaszt, a stabil háttér biztosítását Jóbarátomnak és kedves feleségének – a tárgyi és technikai feltételek maximális biztosítását, a folyamatos bíztatást, frissítést, fotózást, aggódást és mindent, amit itt nem tudok felsorolni (Gyuri: a csodamasszázst külön köszönöm, enélkül az eredményhírdetésen biztos nem megyek fel a lépcsőkön.. és tudd: a versenyen Neked tapostam az ösvényt!) A zarándok szurkolóknak – hogy már hajnalban eljöttek és bíztattak
Myke-nak – a folyamatos hülye kérdés/okos válasz e-mailváltásokat és a szakmai tanácsadást
A bloggerbandának – a barátságot, a tanácsokat, a parmezános bolognait, a MALTOVITot,  az együtt-tekerést, a bíztatást, a pacsikat, a jó szavakat, az erőt adó pillantásokat…    Jövőre, veletek, ugyanitt?

 

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József