A kavicsgyüjtögető

200x150

 

Sziasztok!

 

Első Ironman versenyemet teljesítettem 2010 augusztusában Nagyatádon, íme egy „rövid” beszámoló az élményeimről.

 

Első találkozás az Ironmannel és az előzmények

 

Olyan 12 éves forma lehettem, amikor édesapámmal valamelyik külföldi csatornán láttunk egy beszámolót egy triatlonversenyről. Apám arra kapta fel a fejét, amikor meghallotta a riportertől, hogy milyen távokat tesznek meg a verseny során. Úgy kb-ra átszámolta nekem, hogy mennyi az annyi km-ben. Úsztam akkor már egyben 1500 métert, szóval fel tudtam mérni, hogy az több mint a duplája. A bringa táv az körülbelül annyi, mint Nagyszüleidig Sopronba autóval – próbálta érzékeltetni számomra. A maratont is fel tudtam mérni, mert futottam már egybe 10 km-t, meg édesapám is háromszor lefutotta, legjobb ideje 3:02 volt; - de hogy ezt egyben? Hihetetlen volt. A riportból azt is megtudtam, hogy aki vezeti a versenyt, most nyeri sokadszorra egymás után. Azt gondoltam, ez az ember maga Superman. Megjegyeztem a nevét: Mark Allen-nek hívták.

Akkoriban teniszeztem, később pedig vizipólóztam egy rövid ideig, szóval nincs triatlonos múltam, bár néha-néha eszembe jutott, hogy egyszer majd kipróbálom, de valahogy mindig elmaradt, sőt, kamaszkorom közepén-végén a sport kezdett eltűnni az életemből, eltelt úgy 4 év, hogy az alkalmankénti focizásokon kívül bulizáskor égettem el a legtöbb energiát.

Majd a sport kezdett visszatérni az életembe, valahogy megtalált a hegyikerékpár és általa kezdtem visszatalálni önmagamhoz.

 

A fordulópont

 

2009 év februárjában kezdtem a felkészülést a hegyikerékpáros Top maraton versenysorozatra egy görgő vásárlásával. Nem vittem túlzásba, heti 3-4x tekertem úgy egy órát, néha kettőt. Május végén volt az első verseny, a Szilvásvárad maraton. Aki ott volt, tudja, hogy milyen körülmények vártak a versenyzőkre. Eső, sár, Bánkúton 4fok Celsius (május végén!). Középtávon indultam. Kegyetlen volt. A lábfejemet 30 km-nél már nem éreztem, úgy elfagyott, hogy nem tudtam mozgatni, nagyon fáztam, főleg a lefelékben, de tovább mentem. Hosszasan ecsetelhetném még, a lényeg, hogy 5 óra tekerés után feladtam a versenyt, nem értem célba. Akkor úgy éreztem a túlélés volt a tét, hogy élve lejussak a hegyről (csodák csodájára megúsztam tüdőgyuszi nélkül), de pár nappal később borzasztó érzés volt, hogy fel kellett adnom. Az önmagamnak való bizonyítási kényszer dolgozott bennem és elkezdtem olyan komolyan edzeni, mint soha korábban, - a következő versenyre. Sikeresen célba is értem és új kihívások után is kacsintgattam: újra eszembe jutott a triatlon.

 

Felkészülés

 

Egy hónappal a 2009-es Vasi vasember előtt határoztam el, hogy végre kipróbálom ezt a sportot. Gondoltam vízilabdáztam 3 évig, 2x átúsztam a Balatont, az 1500 méter úszással úgy sem lesz gond, hogy 6 éve nem úsztam 200m-nél többet. Párszor lemegyek az uszodába és kész. Bringa adott, a futásra kell ráfeküdnöm – hát ráfeküdtem. A versenyen a hegyikerékpárommal indultam, mert nem volt országútim, de azért feldobtam rá egy pár slickgumit – furán, de ütősen nézett ki. Úgy számoltam kb. 2:40 lesz az időm, sokkal lassabb nem lehetek, az csalódás lenne, de igazából nem volt különösebb elvárásom, kíváncsi voltam tetszeni fog e ez az új sport. Esett az eső és vihar volt, de a Szilvás után szinte úgy éreztem hazai pályán vagyok(hehe). Végül 2:41-el és egy hatalmas élménnyel értem célba első triatlon versenyemen.(Ja és nem akartam utolsó lenni, ez is sikerült, hátulról a harmadik lettem.) Két nappal később azon kaptam magam, hogy Ironman-es videókat nézek a neten…elhatároztam, hogy egyszer megcsinálom.

Tudtam, hogy a futás a gyengém, pedig „az Ironman a futásnál kezdődik”, így hát futottam. Egy sor olyan dolgot csináltam, amit korábban sosem. Elfutottam a szeptemberi budapesti félmaratonig, majd az októberi maratonig. 3:55-öt futottam, hatalmas sikerélmény volt. Miután kiderült, képes vagyok lefutni a maratont, elhatároztam, hogy a következő év augusztusában megcsinálom az Ironmant.

A létező összes magyar és angol anyagot elolvastam az Ironman felkészülésről, ami fellelhető a neten. Könyvet is rendeltem az amazon-ról. Belőttem a pulzuszónáimat, figyeltem a táplálkozásra, elkészítettem az edzéstervemet Joe Friel útmutatásai szerint, lelki tuning gyanánt videókat néztem a jutubon, megszállottan kutattam minden infót, ami segíthet a cél elérésében és persze edzettem. Sokat. Soha korábban ennyit. Kezdetben 6-8, majd 8-10, 10-12 órát hetente. A versenyszezon kezdetével jöttek az eredmények is, jóval előbbre végeztem a hegyikerékpár versenyeken, mint korábban, és a füredi triatlon tour-on 5. lettem az age groupomban. Júliusban már 13-16 órákat nyomtam és volt egy hét amikor 20 órát, bár utólag ez nem bizonyult jó ötletnek, kissé túledzett lettem. A tapering első felében emiatt többet kellett pihennem, mint kellett volna, de végül elérkezett a nap.

 

A verseny

 

Pénteken utaztunk Mártival Nagyatádra, felvettük a rajtszámot, leadtuk amit kellett. A megnyitón összeszorult a torkom, amikor sorban felállították a 6+, 5, 4…1x-es Ironmaneket és végül az elsőbálozókat. Nagyobb tapsot kaptunk, mint a 6+-osok, köszönöm szépen, nagyon jól esett! Felhívták a figyelmünket arra, hogy ne bánkódjunk, ha nem tudunk majd éjjel aludni, az első előtt ez normális. Hát be is jött, olyan 1-fél 2 körül tudtam elaludni, 4 kor keltünk. Gyékényesre az elsők között érkeztünk. Próbáltam enni, de nem nagyon akart lecsúszni a szendvics, pedig tudtam, hogy enni kéne. Összepakoltam a cuccokat, felpumpáltam Kékvillám (a bringám) kerekeit. (Még ősszel vettem használtan egy országúti bringát: kék Specialized, időfutam kormány, mavic ksyrium sl kerekek, amint megláttam a bringavilágban, éreztem, hogy ez-az, ezzel a géppel fogom letekerni a távot. – ha esetleg előző tulajdonosa olvassa a beszámolót, üzenem neki, hogy ne aggódjon, jó kezekbe került.:-))

Bedepóztam a bringát, kivártam a sort a toitoi előtt majd zenét hallgattam, hogy egy kicsit megnyugodjak. A rajt előtti pillanatok legalább annyira leírhatatlanok, mint a célbaérésé. Vacogok a hidegtől és a feszültségtől, közben próbálok megnyugodni és felidézni a felkészülés emblematikus pillanatait: a hosszú futást a Margitszigeten esőkabátban - viharban, a reggeli úszások fájdalmát - meg amikor lenyomtam az órát, hogy majd inkább holnap reggel. A hosszú magányos bringázásokat a Dunakanyarban és azt a pár alkalmat amikor Andris barátommal együtt bringáztunk. Amikor Márti eljött velem a hosszú futásomra és bár csak 1 kört akart futni végül 4 lett belőle és ezzel lefutotta első félmaratonját…aztán eldördült. Mindenki megindult a víz felé és néhány perccel később már kezdtem megnyugodni és a feladatra koncentrálni.

Előzetesen nyilván a célba érés volt a cél, e mellett úgy gondoltam 13 órán belüli idővel elégedett lennék, a fölött már nem annyira. Na ezen módosítottam az utolsó héten és főleg a verseny reggelén. Keveset aludtam, keveset ettem, úgy döntöttem az órát csak a pulzuszóna miatt fogom nézni. Lassan de biztosan, nem számít, hogy mennyi, a cél a cél, csak nyugodtan, „kirándulósba”.

Persze már az úszás első köre után megszegtem a fogadalmam, 38 perc, nagyjából a terv szerint, csak nyugi. A köd eléggé zavart engem is, de szerencsére nagy kitérőt nem tettem semerre. Aggódtam, hogy a neoprén nélkül nehogy begörcsöljön a vádlim, - a hideg vízben hajlamos rá -, de szerencsére nem volt gond, kellemes volt a víz. Úszás 1:18, teljesen rendben van, a gond csupán annyi, hogy a kevés reggeli miatt, máris eléheztem. Már öltözködés közben elkezdtem kajálni, nem siettem nagyon, de nem is piszmogtam, hoppá vagy mégis? A bringán ülve látom ám, hogy kb. 15 percet(!) csesztem el. Hát most már mindegy, ez valóban kirándulós tempó. A bringán a cél: enni, inni és 140-es pulzus alatt maradni. Induláskor még fáztam egy kicsit, de gyorsan bemelegedtem, aztán már egyre jobb idő lett. Az első frissítőnél nem dobtam le a kulacsom, inkább töltettem bele. Nagyatádig ha jól emlékszem ettem 2 zsömlét, 1 banánt, 2 müzli szeletet, meg a powerbar darabot, amit kaptunk. Nem emlékszem mennyit ittam, de eleget, mert 2x meg kellett állnom. A kulacsomat végül eldobtam, hogy ne kelljen megállni, szerettem, de tudtam, hogy nem fogom kikeresni a verseny után. A bringán jól éreztem magam, bár lassabb voltam, mint terveztem, de nem baj – gondoltam -, ez az új terv, a kirándulós.

Márti Nagyatádon várt egy cserekulaccsal, amibe magnézium és kalcium volt feloldva. Reggel ettem ugyan 2 magneb6-ot, de gondoltam nem árt, ha verseny közben is pótlom. A bringa közben ettem még - ha jól emlékszem- 2 szem Panangint. Erről mondjuk nem hallottam – olvastam sehol, hogy valaki használná, még az is lehet, hogy listás – nem néztem utána -, de a felkészülés során is ettem belőle, főleg a hosszú edzéseken. Csak magnézium és kálium van benne, hiánypótlásra ajánlják, meg szívbetegeknek kiegészítő kezelésnek.

Közben láttam, hogy Major Joe nemsokára utolér (hehe, inkább leköröz). Azt terveztem, ha elhalad mellettem, egy hajrát azért kiáltok neki, de nem nézegettem hátra és mikor elhaladt mellettem, már nem volt rá időm. Akkora volt a sebességkülönbség közöttünk, hogy mire feleszméltem és kiáltottam volna, már fölösleges volt. Körülbelül ennyit érzékeltem: elrobogott mellettem két nagy vádli. Ezúton is gratulálok neki a kerékpáros pálycsúcshoz és a győzelemhez.

 

Mosolyra derült az arcom, amikor az egyik frissítőnél a kis körök egyikén, egy kissrác tartja a saját kulacsomat nekem! Hát erre mennyi az esély? 50 km-el távolabb visszakapom a saját kulacsomat! Most már megtartom, ha ennyire ragaszkodó. Továbbra is ettem pár falatot, meg ittam vizet, izót, meg még egy magnézium pezsgőtabit vízben oldva a második kis kör végén. A bringa utolsó 30-40 km-étől nagyon féltem. Azt gondoltam ez nagyon nehéz lesz, mert már közel 6 óra tekerésnél leszek és még mindig nem szállhatok le. (150 km –t tekertem legtöbbet a felkészülés során.) Nehéz is volt, de annyira nem, mint amennyire tartottam tőle. Viszonylag jó erőben éreztem magam az utolsó kiskörön is, ezt a kirándulós tempónak tudtam be és örültem, hogy egyelőre úgy néz ki jó taktikát, jó tempót választottam (továbbra is tartottam magam a 140 alatti pulzushoz).

A bringa 6:56 lett, megálltam 6 vagy 7-szer, vagyis nem voltam dehidratálódva, viszonylag jól éreztem magam, de azért jó érzés volt befejezni. Lassabb lett, mint vártam, de jó úton haladok, nem vagyok éhes, szomjas, nem görcsöl a lábam, eddig melegem sem nagyon volt. 2 kipipálva, már „csak” a maraton van hátra. Sikerült vagy 12 percet eldepóznom megint, nem baj, ezen könnyű lesz javítani legközelebb. Közben Major József célba ért, nem látom futni, hát ez van, sapka fel és akkor hajrá.

Első 1-2 km, furcsa a futás, mint valami új mozgásforma, de aztán engednek a lábaim és kezd ismerős lenni. Látom a körszámláló kijelzőt – épp nem működik, hát én nem bízom a véletlenre, magam fogom számolni valahogy, nehogy már többet v. kevesebbet menjek, Füreden is majdnem 1-el többet mentem a bringán. Rövid tanakodás után arra jutok, hogy jobb nem jut eszembe, kavicsokat fogok gyűjteni. Minden kör végén ajándék kavics, 11-et kell összeszednem, hopp itt az első(…)második. Eddig teljesen ok minden, továbbra is 140 alatt tartom a pulzusom, nem sietek, mosolygok Mártira a kör végén. Hopp, 3. kavics, most jön a negyedik kör. Hú de meleg van, mozgolódnak a beleim, talán azt az utolsó zsömlét már mégsem kellett volna letolni a bringa utolsó körének elején. Ajaj, kéne egy retyó. Ráülök, de vaklárma, uzsgyi tovább. A negyedik kör végén már nem mosolygok, ezt Márti is kiszúrja, pedig napszemüveg van rajtam. Kavics megvan, kezdjük az 5.-et. Na ne, már megint kezdik a beleim, azt mondják állj meg, nekünk ez nem jó, inkább add fel. Mondom nekik, hogy csönd legyen, nesztek egy kis víz, de nem nyugszanak. Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás: azonnal le kell ülnöm egy wc-re. A parkban vagyok, de itt nem lehet, tele emberrel, a toitoi a park másik végén van az épület mögött, Úristen, addig nem bírom ki, sétálnom kell, de akkor pláne nem érek oda, muszáj sétálnom, különben…végre itt a retyó. Ok, most már jobb, kocogás tovább és agyalás: na, akkor mit kéne enni, inni a verseny végéig, hogy ilyen ne legyen többet? Zselé kilőve, pedig pont most terveztem enni egyet. Dinnye felejtős, nem esik jól. Jó, megvan. Háztartási keksz jó lesz, meg víz, esetleg néha pár korty izo. Ez lesz a végéig. 5. kör vége, Márti rám néz és látja, hogy baj van, eddig sokkal jobban néztem ki. Megállok kicsit amíg elmesélem neki élményeimet a parkkal és a toitoi-al. Haladok tovább a célegyenesben, de sajnos el kell kanyarodnom jobbra, vissza a pályára. Pedig ott van a célkapu szemben. És ez minden körben.

Kavics megvan, 6. Basszus még a felénél sem vagyok, ez nagyon kemény. Meleg van. Pulzus rendben, néha fel – fel ugrik 140 fölé, de továbbra is tartom inkább alatta, lassan járj tovább érsz. Hát most úgy tűnik mégsem lesz meg a 4:15 körüli maraton, pedig az előbb még úgy volt, hogy simán menni fog. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem lesz meg? Nem-nem, erre inkább ne is gondolj, nézd inkább a többieket, nekik sem könnyű, ők is szenvednek. Ahogy látom, Kis Gyula sem diktál nagy tempót, látszik, ő is bajban van. Itt meg egy másik Polythlonos srác, - talán Ács Viktor - mezítláb gyalogol, cipője a kezében. Már legalább fél órája mélyponton vagyok, frissítőknél ivás egy kis keksz, közben gyaloglás, aztán kocogás a következő frissítőig. Annyira nem is rossz – bíztatom magam – végül is még kocogok, nem gyalogolok, csak amíg eszem a kekszet. Jó ez így, ennél lassabb már nem leszek, - azért sem – így végig csinálom, de még mindig csak a 10. kör jön. Nem baj, eggyel több kavicsom van már megint. Legalább már nincs olyan meleg, lassan sötétedik. Basszus reggel 7-óta sportolok, ez kőkemény.(…) Most már tényleg nincs sok hátra, megvan a kavics, utolsó előtti kör jön, most már meglesz, Ironman leszek! Az egész évi munka eredményes lesz, beérek, be fogok érni, már csak néhány km. És most már nem gyalogolok a frissítőknél sem. Kavicsokat eldobom, utolsó kör kezdődik. Már csak egyszer kell kifutni a tecsó felé, pfuu de utálom azt a szakaszt. Visszaérek a parkba, na még egy korty víz, de most már nem állok meg, már csak vissza kell futni a célhoz. Itt van, ráfordulok a célegyenesre, működik a számláló, zölddel kiemeli a nevem, 13:50, befutó következik. A speaker a nevemet mondja, gratulál, a nézők tapsolnak, beérek. Márti nyakába borulok.

Életem egyik legnagyobb élménye volt. Köszönöm Mártinak, hogy végig támogatott a felkészülés során, nehéz lehetett elviselni engem. Amiről néhány éve még azt gondoltam: elképesztő, lehetetlen, hogy ezt valaki megcsinálja, hát most én is. Ironman vagyok.

 

Kiss Levente

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József