Amikor nem akad semmi a gépezetbe- avagy Kanga ötödik ironmanje

200x150


-Jaj ez fáj.
-Nyugi, ha kibírtad a versenyt, ez már csak ráadás.
-Ráadás? Ráadás fájdalom, vagy elgyötört tagjaimnak megújulás? - motyogom, miközben a masszőr erős ujja a combfeszítőm húsába nyomódik.
Mesélj, mi volt, noszogat, hogy elterelje a figyelmemet.
-Hát a szokásos. Azaz mégsem. Most úgy minden együtt volt. Még az is aminek nem kellett volna.
Elpilledek, és újra élem az augusztusi szombatot.
Izgulok. Minth csak először mennék. Szerdán már ott vagyok. Bevackolódunk, pihenünk,olvasunk. Csütörtökön élvezem a Napot és napot, pályabejárás csak csajosan és lájtosan, nyerget állítunk Priszcinek, este tésztaevés, a kedvencem elfogy mire az osztóedényhez érünk.
Pénteken Péter érkezik a fiával és Misu. Ők alkotnak majd egy csapatot a két lányommal.
Mi a cél? A cél: acél. Célbaérni. Bár nem vagyok teljesen felkészületlen. Télen még alapoztam is. Zsírsejtjeimet lehetőségem szerint apasztottam. Aki még így is lelkiismeret furdalást akar kelteni, mert nem vagyok 45 kg arra rámosolygok és csókoltatom a táplálkozási tanácsaival (vigyázat a mosolyom álszent álarc).
És miért nem úsztál? - kérdezi a masszőröm, aki jóbarátom is, miközben a nyakamon egyengeti az izmokat.
- Lusta voltam hajnalban kelni. Időnként azért este elmentem a közeli uszodába, úsztam fél- max 1 órát, de ez közel se volt olyan, mint amikor évekkel ezelőtt rendszeresen jártam.
Meg a megakifogások. Egy szétköltözés, egy elköltözés, egy házvásárlás és felújítás, egy szakdolgozat, államvizsga, egy új szerelem ígérete, amit ugyan én zártam le és ugrottam ki idő előtt, de szívta az energiámat rendesen. Szóval nem az ironmanre koncentráltam.
- Akkor miért mentél, mégis?
- Azt azért már megtanultam, hogy nekem amatőrnek, az ironman nem cél, hanem eszköz. Nem tudok erre koncentrálni minden gondolatommal és ha tudnék, akkor sem akarnék. Az ironman része az életemnek, egy nagyon fontos része, de nem minden. Sok minden kimarad emiatt, de mindent nem rendelek alá.
-Szinte nem is érződik az izmaidon, hogy ironmanen voltál.
-Nem siettem. Ez volt az egyetlen esélyem, ha józanul végiggondolom és ésszel csinálom. A rajt előtt odajött Baloo:„Jó utat, kicsi” mondattal ölel át és enged utamra. Ez amolyan szeretetölelés, nem közhelyes. Később menet közben eszembe jut a mondat. Az ÚT, amin járunk...
Priszci, Yelen, Letti viccelődnek, előkerül a szarkasztikus humor. A víz kellemes, a Végső visszszámra partvonalhoz állunk. A pulzusom legalább 150 így nyugalomban. Mindjárt kiugrik a helyéből, már szól a Paradicsom meghódítása. Egy pillanatra leveszem az úszószemüvegem, megdörzsölöm a szemem, és elbambulok: mindenféle jár a fejemben, képek egymás után.
Lenyugszom és visszatérek a jelenidőbe, mintha egy órát bambultam volna.
Ránézeka az órámra, eltelt vagy fél perc, nekm egy óra volt. Dördül az ágyó.
Ez egy olyan ironman, élmény volt, amire már rég vágytam. Mármint a célra. És végre volt a katarzis, amit régen kerestem. Az első úszó kör után tudtam, hogy ezt a versenyt be fogom fejezni. Persze csak akkor ha végig visszafogom magam. Ha „önuralni” tudom a testem, lelkem, gondolataim.” Természetesen jobb lett volna, ha egész évben rendesen edzek és nem a túlélésre játszom. De most ez van, ebből kell kihozni a legjobbat. És a szerencse vagy hívjuk bárminek mellém állt. Szinte végig egy zárt búrában éltem, olyan volt mintha nem ott lennék, lélekeben legalábbis. Sose voltam még ilyen pihent úszás után, ehhez közel negyedórával rosszabbat kellett úsznom a legjobb időmnél, és azt is futószunyog lábvizén. Köszönet érte. De úgy voltam vele, megér negyed órát, hogy pihenten menjek bringázni. A depóban is elszuttyogtam vagy tizenegy percet, aztán bringára pattantam. Idén minden tökéletes volt, nem volt váltóba zsebkendő akadás, nem volt könyöklő letörés, még a szelet is megúsztuk. Ennél tökéletesebb csak akkor lehetett volna, ha kicsit gyorsabban megyek. De érzésre ez volt a jó, holtpont sehol, így az utolsó köröm is egyenletes lett, nem lassultam, sőt.
-Azért idén bringáztál, ébreszt fel gondoltaimból a masszőr.
-Honnan tudtad, h éppen a kerekezést élem itt újra?
-Kiszámoltam, h körülbelül ott járhatsz.
:-))
-Vártad a futást?
Igen, a bringa utolsó körét már untam. Addigra már emberhiányom is volt, hiszen kevesen voltunk már a pályán.
A frissítők külön tapsot érdemelnek, olyan lelkesen szurkoltak.
-Nem futottad el az elejét?
-Honnan tudsz Te ilyen szakszókat?
-Láttam már futócipőt és amúgy is Tőled hallottam :-)
-Szóval nem futottam el, nem is futhattam :-)annyira azért nem voltam a topon. 27 perces köröket terveztem, az első két körben még belül is voltam, aztán alább hagyott a lelkesedés. A biciklitől nem tartottam, mert ha nem is sokat, de viszonylag viszonylag hosszúakat tekertem és a Dolomitok után a az ötvöskónyi felüljáró kis túlzással síknak tűnt.
Sajnos a futással megint nem álltam jól, de a téli alapozás megvolt. Aztán tavasszal kicsit visszavettem, meg a fönt említettek miatt lelkiismeret furdalásom volt ha futni mentem, és nem a dolgaimat végeztem.
Szóval futottam, gyalogoltam, a „citrom faktor” a negyedik kör körül érkezett. Citromfüggő vagyok a versenyeken. Szegény Sistergő rohangált citromért, hozta nekem felszeletelve. Olyan volt mit egy gondoskodó apuka. (A az utolsó körben még volt egy hedonista köröm. Kávét kívántam és Janó barátomék, akik ott csápoltak és váltottak a villanytáblánál, szereztek kávét. ) Citrom és kávéfüggés.
-Kávém nincs, de limonádét tudok csinálni, majd ha kérsz.
-Ó az jó lesz, de tudod a versenyen zip formátumban töményen toltam.
-Gondoltam. De kihagytad a citrom és kávé közti részt. Volt valami?pl. holtpont?
-csak egyszer. Az ötödik, hatodik kör(nyékén). Minimális, inkább fáradtságnak hívnám. És eljött a csoda: hogy egyetlenegyszer nem jutott eszembe, se úszás, se bringa, se futás alatt, hogy minek vagyok én itt. A feladás gondolata meg se kísértett. Persze futni kellett volna végig, de nem akartam meghalni. Tudtam, hogy itt kell lennem, itt a helyem. Ellentéte volt ez a verseny az orfűi féltávnak, a rémálomnak, ahol minden percben ki a akartam állni. De most már úgy érzem, hogy Orfű kellett ehhez az ironman élményhez.
Persze voltak pillanatok, amikor fáradt voltam, de az egész, összességében volt az, aminek megpróbálom elmondani. Mondjuk a park után az az antiszociális környezet, a sivár lakóteleppel lélekromboló volt. Viszont a rengeteg ismerős aki futott, gyalogolt célja felé, legyen egyéni vagy váltó, hihetetlen motivációt adott. Zakka, SK, Yelen, Ati, Kriszta, Deka, Endre bácsi, Mariann,mindkettő, Baloo, az egész Polytlonos banda, és elnézést ha kihagytam valakit.
Priszci egy csoda, Ati jópofa, Leti aranyos. Ilyen gyerekekkel nem is nehéz. Mi az nekem, leúszni 3800 m-t, 180km-t bringázni, 42 km-t futni. (na jó gyalogolni is)
A szurkoló csapat a fordító körül, Timi, és még sokan mások, igazi euforikus „csapatépítő tréning”. Riki hozzámcsatlakozott az tizedik körben. Talán ez volt az egyetlen felejthető rész, amikor a gyomrom rendetlenkedett. Kólát kívántam, de mindenesetre szénsavasat. Került kóla és egy újabb kör letudva.
És hát egy ilyen supportal, mint a lányaim, Misu, Péter és a fia, akiknek igaz, h a váltót fel kellett adniuk,de hősiesen támogattak. A végéig. És a Polythlonos csapat szurkolása nélkül ez a projekt nem jöhetett volna létre. A Székely gyerekek biciklivel hozzám csatlakoztak az utolsó körökben, tudósítanak apjuk hollétéről. Nem sokkal van mögötted, sokkol Benedek. Vagy Kolos? Már nem emléxem. Az utolsó körben belehúzok, nehogy már utolérjen a főnök. :-) Presztízs. De nem komoly, csak viccből viaskodunk a végén. A parknál járok amikor dr. Gyula bácsi jön az esti vizitre, én épp gyalogolok, de a kedvéért futásra váltok. Befutó -válaszolok, arra hogy hol járok.
És mindjárt itt a vége. Majdnem sajnálom, hogy nincs tovább. Katarzis. Eddig visszafojtottam a sírást, de a célban elerednek a könnyeim. Ez az, ezt várom már évek óta, ezt a fajta felszabadultságot. Lefekszem a földre és hagyom, hogy az érzelmek utat kapjanak. Itt már nem kell önuralom, sem álarc, sem kíp szmájli. Végtelen felszabadultság, endorfin, adrenalin,dopamin, szerotomin, egy kábszeres lebegő állapota lehet ilyen.
Megjelennek az „önkéntes” segítők. Béla barátom és élettársa emelgetik a lábam, ahogy ott fekszem a földön, hogy jobban legyek, én hiába bizonygatom, h nincs bajom, mintha süket füleknek beszélnék, ahogy a vak ember akit átsegítenek a pajtások az út másik oldalára kérés nélkül. Ráadásul még próbálnak valami tömény cukros létyót is belém töltögetni. (Emékezve a 2005ös fonyódi nagy halálra).
Rendezett vércukorral és némileg rendezetlen frizurával kénytelen vagyok feltápászkodni. Jól vagyok semmi bajom. Béláék is csak jó szándékból teszik. Mint ahogy a sült sertés kitalálója, hogy azt adjanak a verseny utána plebsnek. Hát nem tudom, hogy egy cubákos, zsíros hús mennyire teszi rendbe a gyomrot egy ironman után! Bár a bélflórám ok, de ez azért túlzás.
Megeszem az uborkát, iszok két korty sört, megvárom a tűzijátékot.
Ott állok az esőben, magányosan, reszketve, körülöttem zsong-bong a célterület. Fázom. Valaki rámborít egy pokrócot.
-Végeztünk, rád tettem egy pokrócot, mondja a masszőr, munkáját befejezvén.
Még fekszem egy kicsit és elmesélem a végét: bemásztam a melegvizes medencébe, termálvízzel tompítom a fáradtságot, flow és katarzis ide vagy oda, mégiscsak fáradt vagyok. Hogy lesz a e jövőre, kérdezi valaki- a verseny előtt azt mondtam, hogy nem, megint hagyok egy évet, de már az úszásnál úgy döntök, itt a helyem, a biciklin megerősödik a vágy és a maraton közben tudom, hogy itt a helyem.
Pihegek még egy kicsit, aztán felöltözöm és hazamegyek.
Finish(er) 5X
Kanga

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József