Ismét kórházban...

200x150

Nagyon igyekszem úgy írni nektek, hogy az mindenki számára ugyanazt jelentse, mint amit én értenék, éreznék a szavak mögött. Ezért most visszakanyarodva-„Négy napig feküdtem a debreceni kórházban ahol sem gyógyszeres, sem egyéb kezelésben nem részesültem, csak jegelve volt a sérült terület..”- kérném, hogy ebben a mondatban semmilyen negatív hangnemet ne feltételezzen az olvasó. Kizárólag csak a helyzetemet igyekeztem ismertetni, s nem áll szándékomban e debreceni kórház degradálása.  

Folytatva: Tehát megérkeztem a nagyatádi kórházba kontrollra. Számomra természetesen első utam Gyulához vezetett. Mikor először meglátott örült, hogy végre itthon vagyok (Kaszó óta nem látott), de mikor a lábamat meglátta….sokkal szebbre számított és már tudta, hogy necces lesz a megfelelő szintre felépülnöm az eXtrememanig. Hogy konkretizálhassuk a problémát, újra ultrahang vizsgálatra vittek (szigorúan tolókocsival). Megállapították, hogy egy viszonylag nagy haemetomával állunk szemben (mérete kb 0,5 l). Rontja a helyzetemet az is, hogy ez nem egy összefüggő vérömleny, hanem úgy kell elképzelni, hogy úgy helyezkedik el a vér az izomrostok között, mintha egy szivacsot teleszívnánk vízzel. Ezért nincs egy olyan pont, amit ha megszúrnak, akkor az ott lévő vér eltávolítható lenne. Ettől kezdve, megkezdődött a türelemjáték. Megismertem az új kórházi szobámat, ami egy rövid ideig újból lakhelyemként funkcionál majd. Hétfőn teljes pihenőre voltam ítélve, felpolcolt lábakkal. Még az egyéb vizsgálatokra is csak „gurulva” indulhattam. De végre nyugodt vagyok, jó kezekben, biztonságban érzem magam, „igazán ITTHON”. Gyula fél Európát végigtelefonálta, más szakemberek véleményét is kikérve, hogy a lehető legjobbat hozhassuk ki ebből a nem túl szerencsés helyzetből. Arra az elhatározásra került sor, hogy naponta kétszer 55 percben veszek részt egy CPM (Continous Passive Motion) térdhajlító gépes órán. Ez egy kezelési eljárás,amelyet műtétek vagy balesetek után az izületek gyógyulásának támogatására terveztek (ismereteim szerint rendkívül hasznos szerkezet, használják pl:  fájdalom csillapításra, ödéma enyhítésére, mélyvénás trombózis esélyének csökkentése, keringésjavításra és rövidebb rehabilitációs idő érhető el a használatával. Valamint megelőzi a rostos hegszövet kialakulását az izületben, így megakadályozza a mozgástartomány csökkenését.). E berendezés folyamatosan mozgásban tartja az izületet egy megszabott pályán, meghatározott ideig. Sajnos a térdem mozgástartománya a legutóbbi passzív 60fokról, 25 fok aktív és 35 fok passzív hajlássá csökkent ez alatt a pár nap alatt.. Ezen kívül naponta egyszer vagyok TENS (transcutaneous electrical nerve stimulation) kezelésen, ami egy, a bőrön keresztül történő idegi ingerlést létrehozó gép, melyet elsősorban mozgásszervi megbetegedések kezelésére használnak, fájdalomcsillapítás céljából. …és nem utolsó sorban a várva várt  mozgás is bekerülhetett a napirendbe (ekkor még csak beszéd szinten), „gyógyúszás” formájában. A „gyógyúszás” alatt pedig ez esetben ténylegesen az úszás gyógyító hatására helyezném a hangsúlyt, ugyanis erre azért van szükségem, mert amint azt írtam, eszköz segítségével nem távolítható el egyelőre a folyadék, így az úszás keringésfokozó hatása által reméljük a természetes úton történő tisztulását a sérült területnek. Végre eljött a kedd reggel. Már korán ébredtem, és csillogó szemekkel vártam a szokásos vizit végét. Ugyanis számomra nagy nap ez a mai ! Már 8 napja nem edzettem ..és végre.. ígéretéhez hűen a Dr. Úr végre megfelelőnek látta az állapotomat és maga vitt le az uszodába, no meg edzett is velem. Természetesen egyenlőre csak bójával úszhatok, és nem szabad elrúgnom magam a faltól. Sosem gondoltam volna (mivel az úszás nem épp a kedvenc számom), hogy majd ennyire fogok egyszer örülni, hogy bele mehetek egy 27C-os vízbe (utálok belemenni, mert nekem mindig nagyon hideg) és aztán alig 2000m bója gyors után fáradtan és elégedetten mászok majd ki a medencéből. De szerencsére így lett és nem kellett rá heteket, hónapokat várni. …és mindeközben bizakodtam még mindig. Ösztönzött „a cél” ami sokatokat éltetett, hogy hátha, még így is, én is ott lehetek majd az eXtrememan-en. Mindig is arra vártam, hogy majd lesz egy olyan ironman, amire úgy sikerül felkészülnöm, hogy ne csak álom maradjon az ironman versenyzés (ez alatt azt értem, mikor már nem csak az számít, hogy célba érj, hanem az is, hogy hogyan és hol). Szépen lassan el kellett kezdenem tudatosítanom magamban, hogy ha indulhatok is az idén (ami egyáltalán nem biztos), hiába töltöttem az egész évemet kemény felkészüléssel (az álomért), „nem” tekinthetek majd versenyként rá, hanem az én idei célom is a túlélés kell, hogy legyen e versenyen. Ezt nem volt könnyű elfogadnom, de kénytelen vagyok …, hiszen fizikális képességeim az érdembeni versenyzésnek pillanatnyilag gátat szabnak. Folyt.köv.

 

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József