eXtremeMan 1.0

A program már előző nap elkezdődött, amikor a gyerekek és kísérő hölgyek, anyukák futottak. Nati és Tamara sikeresen teljesítette az ExtremeManó távokat, és Via is szép helyezést ért el a Fuss és Mosolyogj versenyen!  

Este egy kis tészta evés, ismerkedés, és ismerősök keresése, majd izgatott várakozás. Azt hiszem a kerékpár szerelést nem ide kellett volna beiktatnom, de van aki a saját kárán tanul. Szétszedtem és bezsíroztam a hátsó a csapágyat, mert kicsit lógott, de összerakás után maradt egy csapágygolyó a földön. Újra szétszedtem, összeraktam. És hogy miért írom ezt le. Azt hiszem később lesz jelentősége (Hiba1).

Hajnalban indulás Gyékényesre, ahol azt gondoltam, hogy majd töltök a kulacsokba iso italt, de csak víz volt (Hiba2). De sebaj, jó lesz az is, majd a frissítő pontokon pótlom.
Depózás közben a bírók már fütyülnek, ami jel arra, hogy ki kell menni. Kiadom Viának azokat a cuccokat, amik már nem kellenek. Közte volt az energia szelet, amit az úszás előtt akartam megenni (Hiba3, és még nem is volt rajt).

Magabiztosan a rajtzóna első harmadába helyezkedtem, megtaláltam Stojeszt, akinek nagyon örültem. Neki a 7. alkalom volt ezen a távon és ezen a pályán. Csak pár szót beszélgettünk. Azt mondta itt mindig rájön a sírás. Gondoltam megnyugtatom, hogy én az ezt megelőző napokban egy gólya láttán is elérzékenyültem. Aztán jött a jó tanács:

“Lesz egy kis bunyó az elején, de ne lepődj meg!”

Mitől lepődhetnék meg? Eddigi versenyeim során mindig a szélről indultam, és bár tudtam, hogy bent van egy kis helyezkedés, de mi baj lehet? (Hiba4)
Aztán Stojesz közölte: kezdődik. És valóban. Gyakorlatilag másodpercre tudta, hogy a zenében mikor van az ágyú dörrenés és a partra kihelyezett ágyúval elindították a mezőnyt!
Irány a víz. Bemelegíteni nem volt idő (Hiba5), de delfinesen ugrálva, nagy lelkesedéssel gázoltam a vízbe, míg leért a lábam. Aztán megértettem…
Te kedves olvasó,  ugye karácsonykor láttál már nagy áruházakban árult élő halakat akváriumban?!
Hogy ne lepődjek meg? Nem lepődtem meg. Konkrétan halálfélelmem volt. Húztak, vontak, rám csimpaszkodtak és a sok vízpermettől úgy éreztem nem kapok levegőt. A pulzusom az egekben. Hármasával venni a levegőt? Itt? Gyakorlatilag a víz felett kapkodtam a fejem jobbra és balra.  Aztán jött a mentő ötlet! Hátra fordultam, mert úgy jobb lesz…
Ekkor láttam meg, hogy a népes mezőny kétharmada zúdul rám. Utólag már örülök, hogy láttam, de akkor nem volt természetes a mosolyom.

A 800 méternél lévő bója hozta meg a nyugalmat. Kicsit elnyúlt a mezőny. Volt hely és találtam egy lábvizet, amiről eddig fogalmam nem volt mit is jelent a gyakorlatban. Könnyebb lett. A légvétel maradt kettes, és figyeltem a Napot, így tartottam az irányt. Végül jó tájékozódási pontnak bizonyult.

A tó tiszta és kellemes volt. 1.900 méternél értünk vissza a rajthoz, ahonnan már csak egy kör volt hátra. Találkoztam a lelkes szurkoló táborommal (utóbb tudtam meg, hogy az ágyúszó nem volt a kedvencük) és újra belevetettem magam a vízbe.
Itt már volt időm gondolkodni. Nem kellett birkózni, nem volt légszomj, csak úsztam. 

Egy kis visszatekintés a múltba: a rajt előtt 3 héttel beteg lettem, nem tudtam edzeni. Hamar rendbe jöttem, de legyengültem. A rajt előtt 1 héttel elkezdtem szédülni és nem akart múlni.
A versenyre Kapolcsról mentünk. Sátorban aludtunk (Hiba6, mert kipihentnek nem mondanám magam). A fesztivál mentőseihez tértünk be, hogy mérjenek egy vérnyomást. Elmondtuk a tüneteket, mértek, pihentettek, mértek, pihentettek és mértek. Azt mondták, magas. Nem volt mit tenni, felhívtam a “kardiológusomat”, Herr Gyulát, aki teljesítmény diagnosztikát is csinált velem 2016-ban és nem utolsó sorban ő a verseny fő szervezője, atyja és mindent tudója!

Idézem a telefonbeszélgetést:

 – Szia Gyula, nem akarlak zavarni, de van egy kis gondom.
 – Mondjad Attila, bár épp pálya bejárásra készülünk.
 – Nem vagyok jól, szédülök, gyengének érzem magam.
 – Igen… közeledik a verseny!
 – Igen, de beteg is voltam 3 hete, most meg szédülök 1 hete és nem múlik.
 – Igen, közeledik a verseny.
 – De mértek vérnyomást és magas volt.
 – Értem. Tapasztaltad ez már máskor is?
 – Nem.
 – Akkor közeledik a verseny. Holnap találkozunk!
 – Rendben.

A telefonbeszélgetés után nem lettem jobban, de úgy gondoltam, hogy elmegyek úszni és ha kibírom az 1 km-t, akkor rajthoz állok. 800m-t úsztam a szédülés nyomtalanul eltűnt.

Azt mondják “fantom fájás”. Na köszönöm.

Aztán kiértem a vízből. 1 óra 18 perc és 17 másodperc. Valahogy így terveztem, ezért elégedett is voltam. Az öltözőben nem kapkodtam, inkább hangolódtam a következő számra. A depó időm: 00:08:47. Irány a tekerés.

Lelkesen bele is kezdtem, de valahogy nem ment. Ennyit kivett volna belőlem az úszás? Nehéz volt tekerni a bringát. 20 km-ig nagy gond nem volt, de akkor lenéztem a hátsó csapágyra és mélyen belül éreztem, baj van. Megjelent egy ici-pici grafitos zsírpötty a szélén. Aztán nőni kezdett és ezt a “zsír kiköpés” egészen sokáig fenn is tudta tartani a tengely. De mi lehet a baj? Nem agyaltam túl. Rossz a csapágy és kész. (visszautalnék a Hiba1 bekezdésre. Ez volt minden jelenlegi és későbbi baj okozója. A részletekbe nem mennék bele, mert amatőrségemet még magam előtt is szégyenlem )

Aztán tekertem tovább. Elment mellettem Blasi, akivel szombat hajnalonként olyan sok kilométert futottunk együtt, és még sokan mások is. Lelassultam, fáradtam és egyetlen cél lebegett a szemem előtt: érjek be Nagyatádra. Már csak 45 km. Ott majd valaki biztosan segít megszerelni a csapágyat. Nem részletezem… beértem. Ekkor tartottunk 75 km-nél. Már csak 105 km és jöhet a Maraton!

Nagyatádon az egyik fordítónál még a célegyenes előtt megengedték, hogy kimenjek a bringa szervizbe, ami egy 4 km-es pluszt jelentett, de tuti megéri, mert ott szakértő kezek majd segítenek…. zárva volt. Csalódottan visszakanyarodtam. Ekkor már ki kellett akasztani a fékpofákat, hogy a kerék ne üssön bele, akkora mozgása volt. 

Visszatértem a pályára és találkoztam Viával. Közöltem, kicsit rozoga a bringa, de nincs mit tenni, megyek.
A bringa kör Nagyatádról indulva 35 km-es. Hármat kell megtenni belőle. Majdcsak lesz a következő faluban valaki, aki tud segíteni. Itt utólag már tudom, hogy jelentősen be volt szűkülve a gondolkodásom. És csak tekertem. Tekertem a síkon, a kicsi emelkedőn, ami nekem hegynek tűnt… és tekertem a lejtőn is, mert különben nem gurult volna le a bringa velem. Ekkor már csattogni, kopogni is kezdett. Az első kör után megálltam Péter Attilánál (utólag is elnézést tőle, mert ott nem volt jó ötlet megállni), és kértem tőle, bemondásos segítséget. Bemondta, és láss csodát! A szombathelyi szurkoló különítmény egyik tagja, szerszámos ládával rohant felém: “Itt a szerviz! Kinek kell szerviz?”
Én majdnem elsírtam magam. Ezúton is köszönöm a VasiTri csapatának! Aki tudja ki volt, kérem írja meg nekem, hogy egy sörre megvendégelhessem amikor Szombathelyen járok!
A csapágyat megszerelni nem lehetett. De úgy éreztem tovább kell mennem. “Szerelőm” is azt mondta: “Én tovább mennék a helyedben!” Aztán feltette a biztató kérdést: “Telefon van nálad? Mert az jó lenne. Ja és ne kanyarodj!”
Így váltunk el.

De a következő 200 méteren már jöttek a démonok… nem bírom, nehéz, fáj, nem gurul…
Aztán találkoztam újra a családdal és közöltem Viával:

“Azt hiszem feladom!”
“Ne add fel, erre készültél, menni fog!”
“Jó!”
(mondom be voltam szűkülve… és tekertem tovább. Már “csak” 70 km és futhatok!)

Innen nem részletezném. Páran, akik megelőztek, jelezték, hogy furcsán jár a hátsó kerék. Egy lány jót mosolygott, amikor megelőzött és hallotta ahogy hangosan mondogatom: “Ötvöskóóóónyiiii, jöööövőőőők, Öööööötvööööskóóóónyi!”
(megjegyzés: Ötvöskónyi egy falu neve ami épp következett)

Aztán beértem és elmentem zuhanyozni.

A bringa időm: 07:46:07. Kevesebbet terveztem előzetesen, de itt vagyok! ITT VAGYOK!!!
Depó időm közel 14 perc. Nem kapkodtam. Nem is tudtam.

Indul a futás! Kívánom mindenkinek azt az érzést (az élet bármely területén), ami engem elfogott: Már csak egy maraton van hátra!
A tudat, hogy egy olyan táv következik, ami önmagában is embert próbáló és én azt értem “csak”… rendkívül felemelő. 

És futottam. Egy darabig. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem már az első körben is sétáltam. 8 várt rám. Mindegyik alig több mint 5 km.

Négy említésre méltó és mély nyomot hagyó esemény történt a futás alatt:

1. Az első kör vége felé volt egy bemondó. A chip alapján látta ki jön és hol tart.
   “Kis Pista! Nagyon ügyes vagy, már csak egy kör!”
   “Tóth Béla! Fantasztikus! Megcsináltad, mehetsz a célba!”
   “Vrazsgyák Attila….. mit mondjak……? Üdvözlünk! Még 7x mondom a neved!
2. Nati 32 km-nél megállított és kérte, hogy pörgessem meg.
3. Lement a nap. Ez nem tett jót a lelkemnek.
4. A VasiTri csapata úgy szurkolt nekem, mintha közéjük tartoznék. Nagyon jól esett!

Aztán beértem. A futás ideje: 05:12:50
Hallottam, hogy bemondják: “Vrazsgyák Attila, IronMaaaaan!”
Leírhatatlan! A lányokat felkaptam és az utolsó 20 métert vittem őket a karomban. Nem sírtak. Nevettek!

De hogy mi történt a célszalagnál? Meg akartam csókolni. A kép ezt mutatja, bár nem látszik, hogy sikerült e.

Stojesz azt írta egy beszámolójában (engedd meg, hogy idézzem):

“Az biztos, hogy Nagyatád az én karácsonyom, minden évben fix program. Akkor is, amikor már a gyermekeim szaladgálnak a lábaimnál, csak természetesen más céllal – nem egyéni csúcsokat döntögetni megyek akkor majd oda, hanem, hogy mint Vrazsi (Vrazsgyák Attila) barátom, a gyermekeimet a karomon vive, átharapjam a célszalagot – ahogy Ő tette egy héttel ezelőtt. (Azért pedig, amit átéltél szombaton, le a kalappal. Az idő ugyanis egy dolog, a lényeg mögötte van. Remélem mihamarabb elkészül a beszámolód!)”

Tehát mostantól az én verzióm is: átharaptam a célszalagot! A beszámoló pedig kész!

Az időm: 14 óra 39 perc, 49 másodperc.
Amikor 2,5 éve azt mondtam, megcsinálom, a tervezett időm 15 óra volt. Onnan nézve, tökéletesen teljesítettem. A verseny előtti tervezgetés pedig mindegy is!

A helyezésem alakulása a férfi mezőnyben:

• Úszás 1. kör: 255
• Úszás 2. kör: 227
• Bringa vége: 530
• Futás vége: 488

Felsorolni is nehéz lenne, hány embernek köszönöm, hogy idáig eljutottam. Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, aki edzett velem, aki edzéstervet írt nekem, aki tanácsokkal látott el, aki hitt bennem és annak is, aki nem. Mindenkinek hatalmas köszönet, de leginkább a családomnak, hogy lehetővé teszik a hétköznapokban, hogy így éljek, így éljünk! Köszönöm Via, köszönöm Nati és köszönöm Tamara!

És mi a folytatás? Mit éreztem a célba érkezés után 60 perccel?
Egy beszélgetéssel zárom a beszámolót:

 – Milyen volt, hogy vagy?
 – Jövőre szerzek egy másik bringát és jobb lesz!
 – Jössz jövőre is?
 – Természetesen!