A HIDEG és én

200x150

Töredelmesen bevallom, nem bírom a hideget. Már egy hete beszélgetek magammal, hogy ki kellene menni futni (idén még nem voltam, tavaly is csak Karácsony előtt, az elvonási tünetek egyre jobban elhatalmasodtak rajtam), de a hideg napról-napra visszariasztott. Ráadásul még december végén megfáztam és ha az ember lánya az orrán keresztül egyáltalán nem kap levegőt, elég viccesen festhet -10 fokban a csak szájon át kapkodott levegővel. Szóval győzködtük egymást, Anna és Annadoktor, ám végül vasárnap délelőtt az utóbbi győzött, s így egy fél órás görgőzés után meggyőztem magam, hogy az igazán nagyon jól hangzik, ha az első futás mindjárt egybeesik az első kombi edzéssel, ez az igazi évindítás. Mivel már csak alig kellett orrot fújnom és a férjem is áldását adta a kalandra, nekiestem a ruhásszekrénynek. Hosszas öltözködést és dilemmázást követően (mármint hogy mit vegyek fel, mínusz 5 fok alatt még SOHA nem futottam) végre nekilódultam. Telefon persze volt nálam, a Hites is megesküdött, hogy értem jön, ha megfagytam valahol. Az első 500 méteren biztos voltam benne, hogy megtaláltam régi szépészeti dilemmám megoldását s az eddig általam igen nagynak talált orrom a kaland végére egészen helyes kis pisze lesz, mert egyszerűen lefagy. Mint a képen láthatjátok, nem így történt. Amikor elértem a Rákos patakot, egészen elterelődött a figyelmem magamról, mert a patak telis-tele volt vadkacsával és sirállyal, nagyon helyesek voltak. Eleinte a legkisebb, 5 km-s körömben gondolkodtam, de aztán elkapott a hév és csak szaladtam tovább – NAAAGYON élveztem. Azt már kevésbé, hogy a patak partján sátrakban és minden hídja alatt hajléktalanok húzták meg magukat, el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet ezt túlélni ott. Csak két futó volt rajtam kívül és kutyások is alig, de így is mámorító érzés volt. Aztán eszembe jutott még a nagyatádi verseny előtti utolsó augusztusi hosszú futás szintén a patak parton, akkor késő délután 32 fok volt, szerettem volna abból átcsempészni egy kicsit, de csak emlékeimben sikerült. Szóval ismét megbirkóztam egy mumussal, a HIDEGGEL, sejtettem, hogy még fejlődőképes vagyok, de jó volt megbizonyosodni róla. Állítólag hét közepén – esővel, hóval – jön az enyhülés, lehet, hogy a sárban visszasírom még majd a jó keményre fagyott földet, de ígérem, az sem fog visszatartani.

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József