Keményebb légy, mint a fém!

200x150

 

Mindössze három éve annak, hogy életemben először jártam triatlonversenyen, igaz, egyből Nagyatádon kezdtem, nem is tehettem volna jobban… Akkor, 2012-ben én is megfertőződtem nagyatáditisszel, triatlonitisszel, ájronmenitisszel és mindennel, ami ehhez az egészhez kell. Persze olyan példák álltak és állnak előttem a mai napig is, akik mellett az lenne a baj, ha ez nem így lenne. 2012-ben bátyám, Antal Zoltán (1x nagyatádi IM, 1x Balatonman IM, Dupla Ironman, ultrafutó, Spartathlon B szint teljesítő) versenyzésekor még azt sem tudtam elképzelni, hogy én erre valaha képes lennék. Ma pedig már ifjú vasemberként írhatok beszámolót… fantasztikus érzés!

 

Az elmúlt közel egy év jól sikerült edzés szempontjából, szerencsére tavasztól a sérülések is elkerültek, így összegyűjtöttem abba a bizonyos perselybe azt, amiből aztán szombaton táplálkozhattam: úsztam 32 km-t, bicikliztem kereken 2300 km-t, és futottam 1184 km-t. Ennyivel álltam oda szombaton a rajthoz… és micsoda rajt volt az… viszonylag nyugodtan vártam a szombatot, bár aludni nem sokat tudtam. Aztán amikor ébresztett a telefon… mintha valaki jól hasba rúgott volna. Na, akkor beütött az izgulás, amely csak fokozódott Gyékényesig, de azért egész jól voltam.

 

Úszás

Tavaly váltóban is elsőnek úszhattam, így nem volt teljesen idegen a gyékényesi tó, sem a zenés rajt, meg az ágyú, de azt hiszem, az a pillanat, amikor felcsendült a Vangelis, soha nem fog kimenni a fejemből. Ott álltam majd 700 sporttársam között, és olyan érzésem volt, hogy enyém, miénk most a világ! Aztán eldördült az ágyú, és elindult az őrület… a víz meleg volt, de legalább nem fáztunk. Az első pár száz méteren jól elkerültem a tülekedést, szerencsére mindenféle birkózás nélkül éltem túl ezt is, meg a továbbiakat is. Lassan körvonalazódott a mezőny, illetve a lábvizem is, amit többször (sokszor) kellett változtatnom, csak nem akart megjönni az a tempó, ami nekem is jó. A felső fordítótól 26 percnél fordultunk vissza, itt éreztem, hogy ebből egész jó köridő lesz, szerencsére sikerült találnom egy jó lábvizet is, így még az is belefért, hogy szép nagy ívvel haladtunk, a többiektől legalább 15 méterrel kijjebb úsztunk. 44 perces első kör után rohantam a sporttársam után a vízbe, hogy le ne maradjak. A körök közben azért igyekeztem arra is figyelni, hogy a lábamat kíméljem, illetve próbáltam hosszú siklásokkal és mély levegőkkel operálni és megnyugodni, ez többé-kevésbé sikerült is. A második körre úgy indultam, hogy ez nagyon jó így (1:35-40 körüli úszást terveztem), de lehet kicsit lassulni. Nos, ez sikerült is, a lábvizemet is elhagytam, bár ez inkább az én hülyeségem volt, nekem lassúnak bizonyult a tempó. Végül az utolsó párszáz méteren „rutinosan” egyedül maradtam és siettem mint az ökör, hogy meglegyen az áhított idő. Meglett (1:35), utólag azt mondom, nem lett következménye a rohanásnak J

 

Bicaj

Rövid depót sikerült csinálnom, de a bicajnál azonnal meglepetés ért. Barátom, felkészülőtársam, szintén elsőbálozó Csábrák Andris lemaradt (holott sokkal jobb úszó nálam), nem is értettem… aztán odaért, megbeszéltük, hogy minden ok, én elindultam. 1:43-nál. Tökéletes idő. Még Gyékényesen megreggeliztem újra, jól esett a szendvics, ráadásul meglepően lazák voltak a lábaim, jól pörögtem, igaz már ekkor is inkább visszafogtam magam. Jól esett a bicajon lenni, nagyon is. Szerencsére itt még az időjárás is jó volt, enyhén felhős volt az ég, nem éreztem, hogy meleg lenne. Ettől függetlenül tartottam magam a tervhez: semmi túlzott sietség, 30körüli átlag, 32-33-nál sehol se többel! Az erdőben Andris is utolért, megbeszéltük, hogy eszünk rendesen és ésszel megyünk, nagyon az elején járunk. Aztán ahogy jött, Andris úgy is ment tovább. Csak a szokásos, mindig ő volt elöl J. A 25km-es frissítőig megittam a vizemet, a maradék keveset pedig magamra locsoltam. Kaptam is egy új vizes kulacsot, ami elég peches választás volt, 1literes lévén ugyanis alig bírtam begyömöszölni az 52-es vázam tartójába. Nembaj, gondoltam, Böhönyéig kibírjuk együtt J mint eddig mindkét váltó indulásomkor, idén is imádtam a következő 25 km-t. Itt azért húztam is a tempót, mentem, haladtam, de amikor kellett, vissza is vettem. Nagyon jól ment a bringa alattam, időnként 40-45 felett is röpült a szekér. Böhönyén újra vizet cseréltem, locsoltam, majd csokit ettem banánnal, és belekezdtem az utolsó részbe. Ekkor jött a felismerés, igen komoly déli, délnyugati szél fújt, fájdalmas lehet ez még, már akkor is éreztem. Segesd viszonylag hamar jött, itt pedig örültem, hogy innen már ismerős lesz a pálya, ma még jövök háromszor… 2:25-el értem Nagyatádra. Rövid pihi után úgy rugdostak ki a többiek a pályára, jó volt látni mindenkit, jó volt Nagyatádra érni, örültem, hogy újra láthatom Domit, aki váltóban versenyzett az idén és az úszás óta nem láttam! Az első kiskör viszont borzasztó volt. Nagyon erős oldal-szembe szélben tekertünk, és a hőség is elért bennünket. Ebben a körben volt az egész napom két holtpontja közül az egyik. Nagyon nem éreztem jól magam, kicsit besokalltam, fájt a fejem, zsongtam a melegben, nem volt jó tekerni. Aztán egy jó energiaszelet, meg saját magam megemberelése (és a többiek elsuhanó bicajának látványa) után magamhoz tértem, és úgy értem vissza Nagyatádra, hogy már csak kettő. A második kis pihenőm még hosszabb volt, igaz, ettem-ittam, meg masszíroztak is. Nagyon profi segítőim voltak, megint a Fittbike volt a legvidámabb barakk! Elkezdtem érezni a bal talpamat, féltem, hogy a futáson is fájni fog, szerencsére nem így lett. Aztán a második körben, mintha eltűnt volna a fáradó lábam, nagyon élveztem a kört, jól is ment. Összességében eseménymentes volt a kör, ekkor került elő az első zselé, pont ahogyan elterveztük előre. A harmadik körre már úgy engedtek ki a segítők, hogy élvezzem a pillanatot, és virágszedő tempóban is elég lesz. Persze megint nem hallgattam rájuk, nyomtam neki 32-33-al is időnként… Már a második körben is arra lettem figyelmes, hogy sajnos elgémberedtem, alig bírtam rávenni magam kis minimális mozgásokra a bicajon, pl. hátranyúlni is nehezemre esett a csokiért, vagy le a kulacsért. Segesden a fordítónál aztán egy kis bicajos tánc is belefért a zenére, amire az egyik srác mögöttem meg is jegyezte, hogy jó a mozgásom. „ezért jöttünk, egyszer élünk” tettem hozzá én J az utolsó pár km azért az oldalszélben már fájt, Nagyatád nem akart odaérni, csak nagyon lassan. Begurultam az utolsó utcába, köszönetképpen megsimogattam a bicajom vázát, technikai problémák nélkül vitt végig az úton, nagyon jó volt hozzám, azt hiszem szervizt és gondos törődést is ígértem neki…

 

Futás

A depóban sokkal jobban éreztem magam, mint azt előre gondoltam. Nem fájtak a lábaim, nem volt görcsöm, sem fáradtságérzetem, gyorsan öltöztem, majd bedugtam a fejem a hideg víz alá, isteni volt… Vangelisre indultunk, én Vangelisre mehettem ki futni is. Jó volt újra hallani! Aztán mivel senki nem számított rám, gondoltam meglepetésként becsüccsenek a futós depónk árnyékában levő kisszékbe, amin mindenki jól meg is lepődött. Ha már ott voltam, laza 10percet még ott is elpihentem. Volt időm. Éreztem, ha a tempót ésszel és nem hévvel választom meg, nem lehet innen már baj, igaz, ekkor még egy maraton volt előttem. De éreztem, hogy van még bennem bőven erő ehhez! Soha ezelőtt még nem futottam maratont, idén és már tavaly is tervben volt, de nem jött össze. Bántam is, meg nem is. De most nem úszhattam meg. Nem vagyok jó futó. Nem vagyok elég jó sem erőben, sem fejben a futáshoz. Éppen ezért már hónapok óta mantráztam, gyűjtöttem a gondolatokat, a segítő mondatokat, szavakat, idézeteket, amik majd átsegítenek ezen a távon. Végül megfogadtam, hogy csak és kizárólag a körökkel, egészen pontosan az előttem álló körrel foglalkozom. Utólag, pont tegnap, vasárnap este döbbentem rá: egyszer sem! jutott eszembe a maraton alatt, hogy mennyi km-t tettem meg, és hogy mennyi van még vissza. Döbbenet számomra, de tényleg így volt. Csak az aktuális kör… lassan teltek a körök. Az első körön rögtön Andris jött, akit azonnal el is hajtottam, nem egy tempót mozogtunk. Aztán a kör második felénél Dinyus jött, beszélgettünk, ellátott még 1-2 nagyon jó tanáccsal, együtt dinnyéztünk egyet, aztán továbbmentünk. Jó volt vele futni kicsit, megtiszteltetés volt! Aztán csak teltek a körök lassan, lassan, szerencsére az időjárás kegyes volt, sem hőség, sem eső nem hátráltatott. Aztán csak teltek a percek, az órák, a körök persze lassan. A harmadik körben jött a nap második holtpontja, kicsit besokalltam a hátralevő 5 körre gondolva, de szerencsére hamar túltettem magam ezen is. Az utolsó 4 kör már szinte probléma nélkül zajlott, (integettünk egymásnak a többiekkel, az utolsó előtti körben még a 14x ironman Cseke Karcsival is volt szerencsém közös méterek megtételére) éreztem, hogy ez már innen meglesz. Éreztem, hogy bár sok erőm már nincs, annyi még bőven van, hogy célba érjek. Hogy biztonsággal célba érjek. Bevallom, az időm egy kicsit elmaradt attól, amit reméltem. Azon viszont nem sokat gondolkodtam, hogy hol „rontottam el”. Mert ezt nem rontottam el. Minden tökéletesen működött, minden jól ment, sőt jobban, mint gondoltam. Nem voltak görcseim (a bicajon 1x 20mp-ig a combom, de ennyi, semmi több!), nem fájt szinte semmim, a talpamon lett 2 vízhólyag a végére, de az semmi. Fejben is végig ott tudtam maradni, tiszta volt az elmém, tudtam ép ésszel gondolkodni és csinálni a napot, és ez az, ami a legfontosabb volt nekem. Tudtam, hogy ha ennél erősebb tempót választok a futásra, akkor fejre állok. Láttam pár ilyet, nem akartam így járni. „Lassan járj, tovább érsz” –ezzel a gondolattal haladtam a cél felé, ami már csak karnyújtásnyira volt.

 

A célbaérkezésemet Flander Marci „zavarta meg”, na persze nem a saját célbaérkezésével (bárcsak ott tartanék…), de örömmel vártam rájuk J végül rám is sor került, átléptem azt a kaput. Leírhatatlan érzés. Még most is libabőrös leszek… ezért a pillanatért, ezért a napért megéri sportolni, megérte azt a sok-sok km-t a lábaimba tenni, annyiszor elindulni még akkor is, ha nem volt kedvem, ha fájt, vagy ha csak izomlázam volt… ezért a pillanatért megéri élni!

 

Sok-sok és még annál is több köszönettel tartozom. Jónéhány nevet sorolhatnék, most mégis csak három embert emelek ki.

Először is, köszönöm Kedvesemnek, Dominikának, hogy mindig ott voltál mellettem (sokszor velem is útközben), támogattál, segítettél ezen a nagyon hosszú úton, kívánom, hogy egyszer én is segíthessek Neked ezen az úton! Köszönöm!

Köszönöm Neked is, Dinya Illés (10x Ironman, Futónagykövet, eXtremeMan Nagykövet), hogy anno 3 évvel ezelőtt elindítottál ezen az úton s azóta is Veled edzhettem, és hogy szombaton a futáson egy utolsó löketet kaphattam Tőled, hogy biztonsággal célba érjek! Köszönöm!

Végül köszönöm neked Bátyám, Antal Zoltán, aki ennek az egész fertőzésnek az átadója voltál, aki példaként álltál és állsz előttem mind a mai napig, és aki végig ott voltál velem és segítettél ezen az úton! Köszönöm!

 

És hogy mi lesz ez után? Jövőre, 2016. július 30-án Nagyatádon Ironman lesz. Jövőre, 2016. július 30-án leszek 30 éves… szeretnék a célban újra ünnepelni! J

 

Egy új családtag:

Dr. Antal Dániel, Ironman

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József