Szép nyári nap

200x150

  Kedves Olvasó! Következzék hát az én beszámolóm is... az Útról, ami 2014. Július 26-án ért el első, és addigi legfontosabb állomásához, a naphoz, amikor Vasember lettem. Előre szólok, hogy bár a Versenyről (bizony, nagy V) is fogok szót ejteni, nem az lesz a hangsúlyosabb. Talán azért nem, mert ez volt az az év, amikor ismét visszatértem ifjúkorom sportszerelméhez, a triatlonhoz. Vagy talán azért, mert bármi is történik egy ilyen versenyen, a vis maior eseteket leszámítva bizony mindenki azt kapja vissza, amit beletett az előtte lévő évben/években, így bár közhely, de gyönyörű közhely: csak az Út számít, az Út dönti el, ki vagy és ki leszel. A SPORTMÚLT A kellően patetikus kezdést követően 1-2 rideg tény rólam, ami segít talán kontextusba helyezni a motivációimat. 1980. decemberében születtem Nagyatádon, és a triatlon sportággal viszonylag korán, már 1991-ben megismerkedtem. Nem volt nehéz dolgom, hisz ifj. Dr. Herr Gyulának köszönhetően eddigre már egyre erőteljesebben dobogott a városban a triatlon szív, erről az ezévi eXtremeMan Guide-ban olvashattatok részletesen. Először az Ironman versenyeken csodálkoztunk rá gyermekfejjel e fantasztikus sportteljesítményre, amelyet a városban formálódó Solar Triatlon Club (későbbi Triatád) meg is lovagolt - jó pár szülő íratta be ide gyermekét, köztük az én édesanyám, Beleznay Katalin is, így bátyámmal együtt a következő 8 évet a tanulás és az aktív triatlonozás bűvkörében töltöttük el. Nem voltam szupertehetséges triatlonista, legalábbis válogatott szintig soha nem jutottam el, de azért 1-2 megyei bajnokságot behúztam serdülő, ifista és junior éveimben, illetve az országos bajnokságokon és ranglista versenyeken sem okozott nehézséget a top 20-ban, néha akár a top 10-ben végezni, így az aranyjelvény megszerzése is sikerült fiatalkori triatlonos pályafutásom utolsó éveiben. Amikor például végre egyszer eljutottam a dobogóig egy országos ranglista versenyen (Budapest Canada Dry Duatlon Gála – 1996 talán?), áramszünet következtében az eredményhirdetés elmaradt – hát ez voltam én . Az úszás volt a kedvenc számom, talán abban voltak a legkiemelkedőbb eredményeim. Számos városi- és klubrekordot tartottam néhány évig, hogy aztán annak rendje és módja szerint a fiatalabb generációk  ezeket szépen meg is döntsék. A kerékpár volt az én drága jó mostohám. Valahogy nem ment igazán sosem, de azért a sprint távú bolyozásokra alkalmas voltam vele – a kulcs annyi volt, hogy mindig kellően lihegő fejet kellett vágni akkor, amikor az elől lévők leordították a fejemet, hogy ugyan vezessek már én is. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy azonos korcsoportbéli klubtársaimnak mindig egy generációval frissebb kerékpárjuk volt. Persze e nélkül is erősebbek voltak. Ami a futást illeti, közepesen jó voltam benne. A kerékpárt követő futásban szerencsémre még jobb, és ez mára is megmaradt. Eljöttek az egyetemi évek, Pécsre költöztem, és hát szánom-bánom, de a triatlon ebből a távolságból szép lassan kikopott, ahhoz pedig még nem nőtt be a fejem lágya akkor, hogy egyedül nyüstöljem magam. 20 éves korom előtt még megcsináltam egy féltávot Fonyódon (5 órán belül akartam – 4:59:53 a vége, ezt hívják azt hiszem önismeretnek  ), valamint egy maratont (3 óra 6 perc) az eXtremeMan versenyen, de utána véget ért a fiatalkori triatlonos pályafutásom. Eltelt 7 év, az egyetemmel végeztem, majd Budapestre költöztem, ahol elkezdett hiányozni a mozgás (eddigre jó 13-14 kg súlyfelesleg is került rám az ifjúkori súlyomhoz képest). A 3 sportágból pedig a futás kínálta tálcán magát, hiszen ahhoz kellett a legkevesebb idő munka után. Szép lassan kezdtem neki, 7-8 év távlatából újra meg kellett ismertetnem a testemet a futás csodáival és kínjaival. Csak magamnak futottam, nem pedig a versenyekért. Mindig is szerettem a futás magányosságát, mikor egyedül maradok a gondolataimmal, és együtt ‘rezgek’ a természettel, a mellettem hömpölygő Dunával, legyek épp a Rakparton vagy a Margit-szigeten. Nemcsak önismereti eszköz volt a futás a számomra, hanem a munkahelyi stressz levezetésében is segített. Először csak heti 20-25 kilométereket, majd szép lassan 1-2 év múlva már 30-40 kilométereket is futottam, és elkezdtem részt venni évente egyszer a budapesti maraton versenyeken, többnyire 3:30 körüli időkkel. Az élet úgy hozta, hogy felmondtam a budapesti munkahelyemet, és feleségemmel, Anitával – akivel 2010-ben esküdtünk meg – Nagyatádra költöztünk 2012-ben. Ekkor született meg kisfiunk is. Eddigre már egyre keményebben nyomtam a futást, az ATOM 100 sorozat állomásait is teljesítettem, a 4:30-4:40-es ezrek is egyre könnyedebben jöttek, akár a hosszabb, 20-30 km-es távokon is. Az eXtremeMan versenyeknek pedig eddigre már évek óta folyamatos résztvevője voltam, igaz, csak mint szervező – én feleltem egész évben az extrememan.hu és egyéb információs- és sajtóanyagok angol nyelvű fordításaiért/karbantartásáért, valamint én voltam a verseny napján annak internetes tudósítója – szerényen csak krónikása –, eleinte magyar-, majd később a magyar-angol, végül pedig angol nyelven. Ez azt is jelentette, hogy bár ti nem ismertetek engem, én jól megismerhettem a teljesítményeteket és a neveteket az elmúlt 6-7 évből. A DÖNTÉS 2013 nyarán – még a verseny előtt – végül pedig minden eldőlt: Anitával átbeszéltük otthon, hogy az elmúlt egy évben történő berendezkedésünk sikeres lezajlását, valamint Petike cseperedését látva eljött az idő, hogy újra visszatérjek a triatlon keblére, hogy az aztán magához ölelgethessen kicsit. És ha már visszatérek, akkor ne vesztegessük az időt, legyen ebből 2014-ben Ironman. Az elhatározásomat sokáig teljes titokban tartottam, mert nem akartam, hogy egy nem várt sérülés miatt magyarázkodnom kelljen, illetve még nem tudtam, hogy a visszatérést megelőző, viszonylagos mozgás nélküli évek milyen nyomot hagytak bennem, egyáltalán ennyi év távlatából emlékeznek-e a lábaim, hogy milyen kerékpározni, illetve a karjaim, hogy milyen újra a habokat szelni. Tehát az soha nem volt kérdés a számomra (már 11 évesen sem!), hogy egyszer Ironman leszek. És nem azért, mert önigazolásra vágytam volna. Egyszerűen a sport szeretete és annak fokozatos visszaszivárgása a mindennapjaimba egyértelműsítették, hogy ez a szintugrás végbe fog menni egyszer. A kérdés csak annyi volt, nem lesz-e ez így túl gyors, meg tudom-e ezt valósítani koca-futó közelmúlttal egyetlen év alatt vagy sem, illetve fiatalkoromban a kerékpározás hatására többször is felvizesedő bal térdem mit szól felnőtt koromra egy ilyen nagyságrendekkel nagyobb és lényegében derült égből érkező igénybevételhez. AZ EDZÉSEK A felkészülést az edzések megkezdése mellett én is úgy indítottam, hogy tucatjával olvastam el az extrememan.hu-ra írt beszámolóitokat (innen üzenném, szerintem ezzel nagyon nem vagyok egyedül, így igenis rendkívül hasznos mindenki véleménye, nem lehet ezekből eleget elolvasni), illetve a nevesebb versenyzők blogjait, tanácsait, meglátásait is rendszeresen bújtam. Egy-egy erősebb menet után zúgott azért rendesen a fejem, mert bár a fő csapásirány kialakult előttem, azonban kis túlzással ahány vélemény, annyi kisebb eltérés is volt a mikéntekben (ebben megegyezik az internetes gyermeknevelési tanácsokkal is ). Tanács és cáfolat kéz a kézben járt. Így nem tehettem mást, kiválasztottam a nekem igazán tetsző iránymutatásokat.Nem mellesleg volt egy hatalmas előnyöm: ifj. Dr. Herr Gyula, ifjúkori edzőm és mentorom a felkészülés évében is hasznos tanácsokkal szolgált, legyen szó akár táplálkozásról, akár versenyiramról, akár edzésminőségről. Ezeket minden esetben megfogadtam. Az első lépések egyikeként részt vettem nála egy teljesítmény diagnosztikai vizsgálaton, amelyet minden leendő IM-nek melegen ajánlok, hiszen sok fontos élettani információ és egyáltalán az alkalmasság mellett ekkor válik nyilvánvalóvá, mely pulzustartományokban kell edzeni és versenyezni, függően természetesen az adott edzés intenzitásától/céljától. Ekkor tudod meg teljes bizonyossággal, hogy milyen pulzuson is kell teljesítened az IM-t a lehető legoptimálisabb eredmény elérése érdekében, elkerülve a nem megfelelő iramválasztásból adódó ‘fejreállásokat’. Lényegében a kulcsot kapod meg a teljesítéshez. Be kell vallanom, nem bújtam mások edzésterveit, ahogy magamnak sem készítettem. Ez persze nem jelenti azt, hogy fejben kb. ne lett volna meg. A főbb irányvonalakkal tisztában voltam, illetve az év folyamán – ha időm engedte – próbáltam sport- és sorstársaimhoz csapódni 1-2 közös edzés erejéig. Ők is önzetlenül segítették felkészülésemet jó tanácsaikkal, szakértelmükkel, víz- és szélárnyékukkal, és a ténnyel, hogy ott voltak, a jelenlétükkel húzva az utolsó időszakban a már sokszor akár 5-6 órás keresztül tartó edzések végeztéig, felbecsülhetetlen mértékben hozzájárulva a teljesítéshez és az elért időeredményhez. Róluk még később név szerint is szót ejtek. Mivel ahogy említettem, az úszás kölyökként a legerősebb számom volt, nem tartottam tőle – még akkor sem, amikor 2013. augusztusában 13 év után először medencébe szálltam, és 1000 méter leúszását követően teljesen szétesve, égő vállakkal és beállt bicepsszel pihegtem a parton. Kis túlzással az életemért küzdöttem 1:45 körüli százakkal – nem erre a “könnyedségre” emlékeztem, na. Heti egy, nagy ritkán két úszásnál több eleinte nem fért bele, de azért ősz végére már 3000 métereket úszkáltam egy-egy alkalommal, 1:35 körüli közepes tempókkal. Sokkal több erőfeszítést nem kívántam ebbe beletenni a tél folyamán sem, inkább az úszás jótékony lazító/regenerációs hatásai miatt úsztam egy-egy hosszabb futást követően. Azért döntöttem így, mert az úszás a legkevésbé fajsúlyosabb száma az IM-nek. Egy-két perc javulásért nem akartam sokkal több időt beleölni, a szabad edzésidőimet inkább a másik két számra koncentráltam. Ez így is ment tavasz közepéig, amikor is villámcsapásra javulni kezdtem (előzetes terveim ellenére lényegében), nagyban köszönhetően a ténynek, hogy összehangoltunk 1-2 úszást Tóth Gáborral, a Triatád edzőjével. Hozzám képest ekkor ő űridőket úszott, játszi könnyedséggel. És bizony úszóedzőként olyan elfeledett trükkökkel ismertetett meg újra önzetlenül és őszinte segítőkészséggel, mint a technikázás (minek az nekem, gondoltam addig), és a gyorsító edzések. Ennek köszönhetően a verseny kezdetére az előzetesen tervezett 1:05-ös, közepesen erős úszótempójú 3800 méterem az újratervezés áldozatául esett: éreztem, ebből bizony lehet jóval órán belüli úszás is akár, ahogy lett is. Ha lehet ilyet mondani, lényegében 3 hónap alatt a semmiből elkezdtem kissé közelíteni a 18 éves csúcsformámhoz, még ha elérni természetesen nem érhettem el (még azért nem tettem le róla  ). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkorra (2014. május-június-július) már heti három alkalommal is úsztam, többnyire munkahelyi ebédidőben, 50-60 percben, körülbelül 2500 métereket, mindenféle megbontásban. A megnövekedett úszásmennyiség így tehát hozzájárult egy tervezetthez képest több mint 10 perces úszóidő-faragáshoz. Nem mellesleg a másfél évvel korábbi énemhez képest eddigre már 13 kg testsúly-mínuszban voltam. Ez a tény sem volt éppen hátrányos hatással az úszóidőmre. Ami a kerékpározást illeti, bizony ez volt számomra az egész felkészülés Achilles-sarka. Tudtam, ez fogja eldönteni, indulhatok-e már 2014-ben, és ha igen, milyen időre számíthatok. Nem szerettem kerékpározni azelőtt. Most már igen, de ehhez hosszú és fáradtságos út vezetett. Elővettem hát jó kis aluvázas Mali Ironman kerékpáromat 2013. augusztusában, lefújva róla az elmúlt 12 év porát, és nekikezdtem az edzéseknek.Először egyedül, de aztán amint lehetett, hozzácsapódtam Koósz Józsin keresztül az atádi IM-ek csoportjához. Józsival – vasember-nevén ‘Iron Jozef’ (hallgat rá, kipróbáltam) – eddigre már jól ismertük egymást, hiszen az előző évben is sokszor hangoltuk össze futóedzéseinket. 1-2 tanáccsal a futás terén én is tudtam szolgálni neki anno (legalább is remélem), itt volt hát az idő, hogy benyújtsam a számlát, hiszen épp ekkor lett friss Ironman (félelmetes könnyedséggel, mosollyal az arcán a teljes futás alatt), így tapasztalati szinten neki voltak a birtokában a legfrissebben azok a benyomások/tippek/trükkök, amelyek egy sikeres elsőbálozáshoz kellenek. Én kérdeztem is szorgosan, Józsi pedig válaszolt is, nem győzve elnyomni kezdeti kételyeimet saját rátermettségemről. Rendkívül jóravaló, kedves, udvarias, a triatlonban viszont kellően szívós kis fickót ismertem meg benne. Ő volt az, aki aztán elhívott egy közös, “lazítós” kerékpáros edzésre, amin Sárdi Péter is részt vett.Pétert nem ismertem korábbról, csak látásból, de kerékpáros tudásáról és kerékpár-technikai szakképzettségéről már ekkor is legendák keringtek, tartottam is a “lazítós” kis bringától, joggal. A vége az lett, hogy kínkeservesen, 160-as pulzussal próbáltam szélárnyékban elmenni a 31-32-vel tekerő, beszélgető duó mögött. Mély víz volt a javából, de csak megerősített abban, hogy rengeteget kell még dolgoznom, ha komolyan akarom venni azt, hogy 2014-ben rajthoz állok.  Az első edzést az ősz folyamán még úgy tucatnyi követte, hasonló végkimenetellel (nagyhalál az én oldalamon, számomra bosszantó légiesség az IM-ek oldalán). Péter már ekkor felkarolt, rengeteg hasznos tanácsot adott (hogyan frissítsek, mi legyen az optimális bringapozícióm, mire figyeljek oda hosszú kerékpározásokon), de a legnagyobb segítsége az volt, hogy – miután megbeszéltük a célt és az anyagi lehetőségeket – teljes egészében lekoordinálta, valamint megépítette, végül pedig rám szabta az új időfutam kerékpáromat kiterjedt ‘beszállítói/baráti’ hálózatának felgöngyölítésével, a tél folyamán. Eddigre már bőszen görgőztem, heti két alkalommal, általában kisfiam altatása után, sokszor este 10-10:30-ig. Hihetetlenül untam (pedig ekkor pótoltam be lényegében minden elmaradt filmet a múlt évről), de elég volt a gyékényesi tópartra gondolnom, és végigcsináltam az edzéseket. Eljött a március, és végre kiszabadulhattunk a tél fogságából, valamint a késő esti tekerések és jegesre ázott pólók bűvköréből. Ekkor próbáltam ki élesben az új bringámat, titkon azt várva, hogy “na, már megvagyok, ez karbon vagy mi, ezzel tekernem sem kell, innentől egyenes út vezet az IM kerékpár pályacsúcs döntéshez” – ez utóbbit természetesen nem gondoltam komolyan. Hát nem tévedhettem volna nagyobbat. Az örök közhely, miszerint “ezt is tekerni kell’'”, itt is beigazolódott. További hosszú és fáradtságos kerékpáros kilométerekre volt ugyanis szükség ahhoz, hogy a tervezett IM kerékpáros célpulzusomon (140) egyáltalán 31,5-32 km/h-val tudjak haladni egyedül. Péter itt is sokat segített, és mivel többnyire ketten csináltuk végig a kora tavaszi heti 1-2 kerékpározást (Józsit eddigre kissé eltemette a munka, így el-elmaradt a közös bringázásokról legnagyobb bánatunkra), kíméletlenül, de utólag azt kell mondjam, célratörően küldött engem is folyamatosan előre vezetni. Nem azért, mert pihenni szeretett volna mögöttem, sőt. Állítom, amikor ő ment elől és én mögötte, a pulzusunk ugyanannyi volt, fordított esetben pedig legalább 20 volt közte. Neki nem feltétlen volt ez jó – de ellentmondást nem tűrően ösztökélt engem is arra, hogy elől szenvedjek, hiszen az IM-en sincs bolyozás. Nem mellesleg mindig kijött velem bringázni, hajtott, pedig a munka őt is megtalálta ebben az évben elég keményen. Bármikor mondhatta volna azt, hogy most nem ér rá, de nem mondta. Ha technikai problémával küszködtem, azonnal elhárította azt néhány perc alatt a “csapatműhelyben”. Egyszóval kvázi kerékpáros személyi edzőmmé lépett elő, önzetlenül segítve a felkészülésemet. Nem lehetek elég hálás neki ezért. A pusztán kerékpáros távokon kívül ráadásul ő vezetett vissza a kombinációs edzések rejtelmeibe április végétől, vele kezdtem el a féltávos kombi edzéseket, sok-sok praktikát ellesve.      A poreci kerékpáros edzőtábor Végül eljött az április, és eljött a 7 napos kerékpáros edzőtábor a horvátországi Istria-félszigeten, Porecben, Ifj. Dr. Herr Gyula és Szlicki József  által kitalált “Készülj Velünk” kezdeményezés keretében. Nagyon jó társaság jött itt össze már teljes jogú és akkor még csak leendő ironmanekből, értékes ismeretségek és barátságok kötődtek. És hát titkon tudtam, ha jól sikerül az edzőtábor,  azaz a sérülések és az erőtlenség elkerül, ha bírni fogom térdileg/izületileg/izomzatilag, akkor az utolsó ürügy is elfogy, hogy miért NE csináljam meg a nagyatádi IM-t. Az átlag napi 100 kilométerek, a nem egyszer akár 1500-2000 méteres szintkülönbségek, a tenger felől befújó szél; mind-mind megkérdezi, majd őszintén meg is mondja, hol tartasz a felkészülésben. Jobb dobbantót az IM előtti utolsó három hónapra el sem tudok képzelni.Ahogy a felkészülésem során egyszer sem, úgy most sem a könnyebbik utat választottam. 1.: ide, a hegyek közé is az időfutam bringámat vittem az országúti kerékpár helyett. 2.: felkészültségi szinten a legjobb bringás tudású ‘A’ csoporttal mentem el minden nap edzeni, mert bár tudásszinten inkább a ‘B’ csoportban leledzhetett, ott kényelmesebb, kellemesebb lett volna a teljesítés. Az ‘A’ csoporttal viszont minden egyes izzadtságcsepp, feszülő izomcsoport és égő tüdőbe felszívott levegőkorty duplán számított a végelszámolásnál. Innen köszönöm Schmidt Norbinak és Tóth Gábornak, illetve az edzőtábor utolsó napjain hozzánk csapódó Johnnynak, hogy megmutatták, hol is kezdődik a kerékpáros tudás. Gyula minden kerékpározás után azonnal szépen el is küldött minket futni. Örökké emlékezetesek maradnak ezek a tengerparti futások, ahol a fent említett kiváló triatlonisták mellett Papp Lacival kiegészülve mentek a 4:30 körüli ezrek különösebb megerőltetés nélkül.És persze a ‘király etap’ – Brest megmászása – is feledhetetlen élmény marad. Talán a többiek nem tudták, de én nagyon izgultam, már reggel is, pedig nem vagyok az a fajta. Tudtam, aznap dől el végleg nagyatádi indulásom. 140 km kerékpár, 2000 méter szinttel, benne egy folyamatos, 14 km-es szakasz, amely egyfolytában emelkedik, hol 10-11, hol ‘csak’ 6 %-kal, a hegytetőn süvítő jeges széllel. Rögtön utána pedig 16 km futás. És sikerült. Ennyit még életemben nem kerékpároztam. Síkon sem, nem ám hegyek között. Azonban az izomfáradtságon kívül semmi egyéb bajom nem volt, a futás is meglepően könnyedén ment. Nagyon megkönnyebbültem, de egyben el is nehezedett a szívem az izgalomtól. Tényleg rajthoz fogok állni július 26-án...Csak ismételni tudom magam. Ha elsőbálozónak készülsz, és visszaigazolásra vágysz a felkészültséged tekintetében, illetve ha megfelelően erős alapokat akarsz a célegyenesre, gyere el Porecbe. Ezeket mind megkapod. És még sokkal többet is.  Kezd hosszúra nyúlni a kerékpáros felkészültségemről szóló rész, de ahogy említettem, itt dőlt el minden. Mi történt hát az utolsó, legintenzívebb 3 hónapban? Porec utáni néhány napban nehéz lábbal tekertem. Regenerálódnom kellett. Aztán két hétre az edzőtáborra – május elejére – beütött a csoda. Olyan erő költözött a combjaimba, amit addig még nem éreztem. A Péterrel történő bringázásokat is egyre könnyedebben vettem, észrevehetően kezdtünk hasonló hatékonysággal tekerni, hasonló pulzustartományokban, most már jóval igazságosabban megosztva, hogy ki vezet elől. Tóth Gáborral is egyre többet edzettem már eddigre együtt, amely bizony annak is köszönhető volt, hogy egyre kevésbé hátráltattam erősödő bringás tudásommal, sőt, ha épp nem kombinációs edzés volt  - ahol mindig a versenyhelyzetet modelleztük (csak semmi bolyozás, csakis versenypulzuson történő haladás, frissítések elpróbálása, stb.) - akkor néha-néha már jelentősen be tudtam segíteni a váltott vezetésbe. Lényegében a verseny pillanatáig úgy éreztem, hogy folyamatos fejlődésen megy keresztül a kerékpáros teljesítményem. Úgy érzem, a jövőben ez az a szám, ahol további versenypercek lefaragására joggal számíthatok, bár ahhoz legalább ugyanennyi edzésidőre lenne szükség, mint idén. De inkább többre. futásról: tudtam, ez az a szám, ami bár sok szempontból a legfontosabb az IM-en, számomra a legkevesebb nyitott kérdést tartalmazza. Az elmúlt két-három évben a heti 40-50 kilométerek folyamatosan megvoltak, így kellő alappal bírtam ahhoz, hogy e tudással behúzzam a befejező számot. Természetesen a kerékpár – főleg egy 180 km-es táv! – utáni futás egy kicsit már árnyalja a képet, de ezzel soha nem volt gondom fiatalon sem. A fő kérdés leginkább az volt, hogy mi az a minimális heti futómennyiség, ami elegendő egy 3:30 körüli IM maratonhoz, mert ami plusz időm csak volt, azt mindenképpen a kerékpáron szerettem volna eltölteni, amelyre úgy éreztem, a világ összes ideje nem elég. Illetve az is kérdés volt, hogy sikerül-e az akkori 3:15 körüli maraton tudásomat minél kevesebb időveszteséggel átmentenem, nem lesz-e esetleg egy 4 órán túli fejre állás belőle. A heti 50 (a nyár folyamán sokszor akár 60-70) km-es futómennyiséget így is tudtam szerencsére tartani. Az egyetlen hiba talán az volt, hogy március óta az IM-ig egyetlen egyszer sem futottam 25 km felett, igaz, előtte volt két maratonom is. Ez a hiba pedig majdnem megbosszulta magát, de erről majd később. A futásaim nagy részét egyedül, illetve Tóth Gábor társaságában abszolváltam. Gáborról tudtam, hogy kitűnő versenyző, mindhárom számban egyaránt erős, és jó összehasonlítási alap akkor, ha a tíz órán belüli élmezőny teljesítményére és tudására kíváncsi az ember. A tél folyamán már sokat futottunk együtt. E számban jóval fürgébb volt nálam, de hosszabb távokon már volt, hogy egyenrangú partnerként csináltuk a futásokat. Gábor személyében is egy rendkívül önzetlen, jólelkű és segítőkész, nem mellesleg elképesztően tehetséges fickóra leltem, aki számos jó tanáccsal látott el, és ahogy erősödtem, egyre hasznosabbnak találtam e praktikákat. Az utolsó hónapokat lényegében már együtt csináltuk végig, nemcsak futás, hanem az úszás, a bringa, de legfőképpen a kombinációs edzések viszonylatában. És bár sokszor eltért a napi ritmusunk, Gábor volt olyan rendes, hogy legtöbbször a munkám után, kora este jött ki ő is edzeni, pedig sokszor számára inkább a délelőttök lettek volna jobbak a folyamatos délutáni edzéstartások miatt. Ő egy év kihagyás után tervezett idén visszatérni, ám most már hatszoros Ironmanként óriási tapasztalat volt már a birtokában. Az utolsó három hónapot kis túlzással együtt edzettük végig, főleg a hétvégéket, a gyakorta napi 6-7 órás kombinációs edzéseket. Úgy gondolom, sokat segítettük-húztuk egymást akkor, amikor valamelyikünk épp fejben kissé megfáradttá, motiváció-vesztetté vált volna, és biztos vagyok benne, hogy voltak olyan edzésalkalmak is, amikor csak ezért mentünk ki edzeni, mert a másik is ott volt, és az ígéret ugyebár szép szó, nem piheghetünk itthon, menni kell, menni, menni... Bár nem halálpontos számok következnek, de összefoglalóan elmondható, hogy 3-400 km úszás, 6000 km kerékpár, és 2500 km futás fért bele a felkészülési évembe, amely eleinte (ősszel és télen) heti öt edzésen és kb. 8-10 órában valósult meg, ám amint kijött a jó idő, azaz a kerékpár megkapta a maga hangsúlyát, ez heti 15, az utolsó három hónapra pedig heti húsz órákat is jelentett, legalább hat-hét edzés per hét formájában (egy pihenőnapom mindig volt, de gyakran volt napi két edzésem is, főleg az ebédidős úszásokat követték este akár hosszabb kerékpárok vagy futások). Eme edzésmennyiség elérése természetesen nem sikerülhetett volna családom segítsége nélkül (úgy a munkában, mint a kisfiammal eltöltött időben), nélkülük messze nem tudtam volna azt az eredményt elérni, ami végül sikerült.  ELŐVERSENYEK 

Hamarosan itt termett a május, megkezdődött a versenyszezon, ami lényegében 3 fontos célt szolgált: 1: ismét megtanuljak depózni, 2: e számomra legalábbis FELKÉSZÜLÉSI versenyeken megtanuljak tempót menni, 3: gyűjtsem a kilométereket. Nem akarom nagyon húzni az időt, így csak röviden szólnék e versenyekről, és ami fontosabb, az önbizalmamra tett hatásukról. A felkészülési versenyekig folyamatosan azt éreztem, hogy jó-jó, lesz ebből IM, csak milyen minőségben? Nem akarok megbántani senkit, de a triatlonos múltam azért mégiscsak kötelezett egy tisztesebb eredmény elérésében, akkor is, ha először még nekem is csak a teljesítés járt az eszemben. Éreztem a közvetlen környezetemen is, hogy mindenki olyan időt, ne adj'isten könnyedséget vár el tőlem, ami talán nem annyira az elmúlt 10 évemnek, hanem az azt megelőző időknek szól. Volt teher a vállamon, az elsőbálozók terhe, és annál egy kicsit mégiscsak több. De végig magabiztos maradtam, és edzéscéljaimat mindig reálisan, de nem biztonsági játékot űzve lőttem be. Bár már elkezdtük a kapcsolt edzéseket, a versenyekig biztos csak abban lehettem, amit tudok külön-külön mindegyik számban. Hogy ezt miként rakom össze, csak sejtéseim voltak. No tehát a versenyek: 3 volt belőle, két féltáv, és "brahiból" egy rövidtáv.

 Keszthelyi féltáv: kellemesen hűvös volt, még jó, hogy a verseny előtt néhány nappal egy neoprén ruhát is sikerült beszereznem, kellett nagyon. Viharfelhők mindenfelé, mélykék Balaton, de a triatlonisták csak rajzottak. Én meg úgy voltam vele, hogy ha itt mindenki ilyen jókedvű és magabiztos, akkor biztos teljesen normális az, hogy 18 fokos a víz, és hideg szél fúj, uccu neki, hiába fagyoskodok belül, itt bizony nem degradálják vissza az eseményt duatlonná. El kell mondanom, jobban izgultam itt, mint az IM előtt, hiszen 13 év után ez volt az első triatlonversenyem, egyben 'meglett felnőttkorom' első versenye. Vagy 10-szer gondoltam végig, hogy mindent betettem-e a depóba, hogy nem hagyok-e ki valami fontos dolgot. Nem hagytam. Az úszáson jól, nyugisan éreztem magam, 3. boly környékén jöhettem ki a vízből. Ráérősen vagy 2 percet depóztam, csak úgy suhantak el mellettem bringára a többiek. Már akkor tudtam, hogy ez talán kicsit túl relaxációs hozzáállás, így a többi versenyen ezen sokat javítottam. Olyan apróságokra jöttem rá, hogy rajtszámot márpedig nem húzunk az úszóruha alá, hogy cipőfűző kötögetés egy maraton előtt még rendben van, de járó versenyóránál remegő kézzel nem érdemes 1 percet ezzel is szöszölni, főként, ha olyan hatásfokkal műveli az ember, hogy a futáson kikötölődzik kétszer. Azonnal beszereztem egy gyorskötőt a verseny után. Kerékpár jól ment, bár nem az IM célpulzuson mentem, hanem  vagy 10-zel felette. A végére azért elfáradtam, a derekam is megfájdult, Keszthely táblától kiegyenesedés, beszélgetés Papp Laci sorstársammal, messze nem kapkodós begurulás a depóba. Ez kb. egy 34,5 km/h-ás 90 km-re volt elég. A futást óvatosan kezdtem, de aztán szép lassan emeltem a tempót, lévén a testem egyetlen pontja sem tiltakozott ellene. Mentek is a 4:23 körüli tempók. Végül 4:45:08-cal végeztem,magam is meglepődtem, hogy ez a korcsoportom (felnőtt ffi 30-35 év)  3. helyére is elegendő volt. Első versenynek nem rossz, főként, mert a futás jól sikerült. És mint tudjuk, ha az jól sikerül, akkor jó a szájíz, bármi is a vége helyezés ügyileg. eXtremeMan 51.5 Velence: Kemény edzéshét után, mintegy levezetni jöttünk ide. Előző hétvégén volt hosszabb kombink, így a Velencére eső hétvége számított a "B", azaz a laza hétnek. Eleinte sajnáltam is a vasárnapot egy "mindössze" rövid távra elpazarolni a szombati 90 km-es bringánk után, de aztán a versenytapasztalatok nagyon hasznosnak bizonyultak. A nagy kérdések a következők voltak: mennyit tudok javítani a depózásomon, az addigra érezhetően javuló medencés úszásom meglátszik-e majd a Velencei tavon, illetve hogy "vén" fejjel mennyire tudok gyors lenni egy ilyen versenyhez. A hangulat rendkívül baráti volt, sehol egy méricskélős, szúrós nézés, majd' minden jelenlévőn látszódott, hogy e verseny a felkészülés része, próbálgatni, optimalizálni jönnek ide az emberek, legalábbis nagy többségük. Az úszás jól ment, és bár az első kétharmad részét Tóth Gábor lábvizén töltöttem el (az atádi közös úszóedzésekből kifolyólag jól tudtam, nagyon jó lesz az nekem), egy kisebb eltévelyedést kihasználva egyedül találtam magam, és én lepődtem meg a legjobban, amikor másodiknak szálltam ki a vízből. A kerékpár felénél - eddigre visszacsúsztam a 4. helyre - aztán bekövetkezett az átlag triatlonista rémálma: technikai probléma a biciklin. A váltó rakoncátlankodott, kétszer is ledobta a láncot kistányérról nagyra történő váltás közben, amiket kézzel még vissza-visszaraktam, de végül csak megadta magát, így visszafelé, a második húsz kilométeren csak kistányérom volt, ami nem volt túl jó hatással a bringás időmre, lévén a kerékpáros táv második felében inkább lejtett a pálya. Úgy pörgött a lábam, mint még soha, néhányan persze így is elhúztak mellettem. De talán épp ez a tervezetnél "kissé" hamarabb elkezdett pörgetés volt az oka annak, hogy bár 6-7. hely környékén szálltam le a bringáról, a lábaim nagyon frissnek és kellően pörgősnek bizonyultak, 3:50 és 4:00 közti kilométerekkel rohantam végig a befejező számot, ami abszolút férfi 2. helyre volt elegendő (korcsoportos első helyezés). Itt nem a helyezés volt a fontos, hanem a tény, hogy ha kell, bizony gyors is tudok lenni a futószám közben. eXtremeMan 113 Kaposvár: A verseny, amely kapcsán már többen is óva intettek: nem az a tipikus féltáv, nem véletlenül mondják a szervezők rá, hogy aki ezt megcsinálja, nagy esélye van egy nagyatádi IM teljesítésére is, ugyanis átlag feletti erőfeszítésre van szükség a verseny teljesítéséhez főképp az ‘eXtreme’ kerékpáros pálya miatt. Így is lett. Több szempontból volt ez főpróba, hiszen ez volt az utolsó versenyem az IM előtt, valamint a hosszú, versenykörülmények közt történő kombiedzések sorában is az utolsók közé tartozott. Az úszáson nem problémáztam sokat, a 2. bollyal jöttem ki, közepesen erős tempót csapkodva, teljesen jól esett, bár a közepes szél visszafele eléggé felborzolta a hullámokat. A kerékpáron próbáltam okosan, IM szerinti pulzuson menni, de természetesen a terepviszonyok miatt ez nem sikerült, utoljára a poreci edzőtáborozásunk alkalmával találkoztam ilyen dombocskákkal. Terv szerint ettem a sótabikat/energiaszeleteket és ittam az izót/vizet. A nágocsi és az igali emelkedő azért szépen megfogott, de hamar helyrerázódtam. A jelentős szembeszél sem segített hazafelé, illetve a hetvenedik kilométernél újabb láncledobás, ezzel kezdenem kell valamit! – gondoltam, de menet közben sikerült a szerelés. Végül a vártnál kissé lassabb, 33 km/h körüli átlaggal abszolváltam a kerékpáros távot, majd a 10. hely környékéről indulva veselkedtem neki a futásnak. Egy picit éreztem a combjaimat, hiszen nem a megszokott biciklis terhelést kapták, de 1-2 km után teljesen kilazultam, és rá tudtam állni a 4:18-4:20 körüli versenytempómra, ami ki is tartott a végéig, így sikerült felfutnom az abszolút negyedik helyre (korcsoportos harmadik hely), a második legjobb futóidőt produkálva, 4:50:06-os idővel. Ha ezt megduplázom Nagyatádon, az 9:40:00, nem igaz? Persze tudtam, nem eszem majd olyan forrón a kását. A felkészülési versenyek után merengtem el igazán azon a tényen, hogy mindhárom verseny jól sikerült, szinte már túl jól, így a magammal szemben támadt elvárások is megnőttek. Nem volt ez persze gond, de túl gyorsnak éreztem ezt az egészet. Ahhoz képest, hogy 2013 augusztusában egy 12 órán belüli célt tűztem ki magam elé, ez tavaszra 11 órán belülire módosult. Viszont a két féltávú versenyen elért jó eredmények hatására – azaz amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak külön-külön számonként tudok jó időket produkálni, hanem ezeket összerakva sem sérül sokat a kép – a legtitkosabb vágyam egy 9:59-é változott, ez lebegett június és július folyamán a szemem előtt. Ám mivel első hosszú távomra készültem, amely alatti lehetséges buktatók száma exponenciálisan nő, tapasztalat híján nem mertem nyíltan vállalni e célt, csak a feleségemmel, majd az utolsó hetekben két közeli edzőtársammal osztottam azt meg. A VERSENY 

Eljött a verseny hete, és én továbbra sem izgultam igazán. Persze nem hagyott hidegen a dolog, nagyatádiként nem is lehetett volna az 'eXtremeMan' láz alól teljesen kihúznom magam. Jó előre, szerda estére bepakoltam mindent, számonként/depózásonként szétporciózva, frissítőket külön körökre leosztva. Mindenkinek (segítő családtagjaimnak) akkurátusan egy frissítési/időrendi itinert készítettem, hogy körülbelül lássák - és hogy istenigazából én is lássam, rögzítsem -, mikor tervezem bfejezni be a köreimet, melyik frissítési pontnál mit és mikor fogok felkérni, és a frissítési pontokon kívül is a verseny melyik percében mit fogok letuszkolni a torkomon szilárd táplálék és folyadék formájában. Lényegében e mankó segítségével játszottam végig a versenyt az utolsó napokban, és mentem végig elméletben vagy százszor a pályán. Mivel egész évben az IM körökön olvasztottuk az aszfaltot mind kerékpárral, mind futócipőtalppal, annak minden szegletét ismertem, és ez mindenképpen előny volt, főleg úgy, hogy bizonyos útszakaszokon nem árt tisztába lenni a kisebb-nagyobb úthibákkal. A versenyem eltervezésekor a célba érkezésbe direkt nem gondoltam bele - nem akartam elképzelt, eufórikus érzéseket kelteni magamban, magyarul nem akartam előre inni a medve bőrére. Egyetlen dolog miatt keletkezett néha jeges érzés a gyomromban: mi van, ha defektet kapok? Persze elgyakoroltam egyszer-kétszer otthon a gumicserét, de azért nem voltam egy McLaren-istálló, azt meg kell hagyni. Tudtam, ha jön a defekt, az előzetes elvárásaimból jócskán vissza kell majd vennem, és hát nem tudtam, ez hogyan érintene fejben. 

Pénteken futócucc leadás és egy kis expózás (itt azért már jött a drukk, látva a hömpölygő triatlonos masszát), majd este mindent bepakoltam az autóba - a kerékpárt is. A reggeli és az időben történő elindulás végett hajnali fél ötre állítottam az ébresztőt, ezért időben, 9-kor lefeküdtem, a ház egy elszeparált szegletébe, távol a gyerekzajtól. Na természetesen fél 12-ig forgolódtam, mire el tudtam aludni, annyi mindenen pörgött az agyam. Az egész hét hűvös fejjel történő megélése eddig tartott, az adrenalin megkezdte az aknamunkát. Szerencsére fél 12-től azért már tudtam rendesen aludni, az az öt óra elegendőnek bizonyult, hiszen az ezt megelőző napokon mindig aludtam délután másfél órákat, mintegy megtöltve heti alvó óráimat (a héten már szabadságon voltam).  ...2014. július 26, reggel 4:30... A paradox módon andalító ébresztő zenémre kaptam fel a fejem, az álmosság egy töredékmásodperc alatt elillant... eljött hát a napom. A nap, amiért annyit de annyit dolgoztam. A nap, amiért a kisfiam és a feleségem olyan sokat nem láthatta apát. A nap, ahol minden egyértelművé válik, ahol elfogynak az alternatívák és az ellenérvek, ahol letisztul minden, ahol csak a teljesítmény marad. Nyugalom szállt meg. Tudtam, mindent megtettem azért, hogy jól sikerüljön az Első. Az járt a fejemben, bármi is lesz a vége, az már régen bennem van, eldöntetett egy év kemény munkája által. Persze nüanszok tudják azért bármely (de főként negatív) irányba változtatni a verseny alakulását, és persze edzhettem volna többet is (biztos?), de ekkor ilyesmire nem gondoltam. Bedobtam a reggeli négy vajas-lekváros kenyeremet (tisztán szénhidrát alap) és elkezdtem benyakalni a verseny előtti fél óráig előírt 0,7 dl vízmennyiséget, majd csendben kiléptem a házból. Már jó előre megbeszéltem Anitával, hogy szeretnék külön autóval, egyedül kimenni Gyékényesre, és ők majd később jöjjenek ki. A negyven perc magányos autózás kedvenc zenéim társaságában hangulatba hozott, kellett még, hogy ekkor egyedül maradjak a gondolataimmal. Gyékényes, enyhe forgalom, gyors parkolás, néhány bar 'belövése' a gumikba (hét és féllel vágtam neki), és indulás a depóba. Az elsők között depóztam be, nem akartam a sorban állás miatt feleslegesen izgulni. Gyorsan, már-már magam számára is ijesztő rutinnal pakoltam le a cuccaimat, semmit nem hagytam ki. Ezután irány öltözni és kicsit nyújtani... észre sem vettem, hogy elment az idő a baráti pacsizásokkal/jókívánságokkal és búcsúkkal, csak amikor meghallottam Péter Attilától, hogy "check-in, check in, még húsz perc a rajtig!" Úszóruhát fel, harci festékeket fel, elszánt álarcot fel, is irány a part. A jól ismert zenék, amiktől annyi éven keresztül borsódzott a hátam, dübörögtek a háttérben, de ekkora már teljesen elöntött a versenydrukk, szinte nem is hallottam őket. Nem érzékenyültem el (pedig nézőként a korábbi években mindig meghatódtam, hiába láttam már tucatszor a startot, amely a legérzelmesebb pillanata a versenynek), a pátosz helyére rideg, számító elszántság költözött. Rá is csodálkoztam magamra, nem szoktam én ilyet! Beálltam az első sorba, és egy pillanatra elbizonytalanodtam: tényleg itt a helyem? Itt, ezek között a kidolgozott izmú atléták közt? Egy tojásos héjúnak? Hátranéztem, magam mellé néztem, és százával tömörültek a vasemberek körülöttem. A vasemberek, akik már tudták, mi következik, akinek ez már a vérükben van. Lett hát egy kis kisebbségi érzésem, de aztán elnyomtam magamban, és józanul nyugtáztam: a tervezett úszóidőm alapján jó helyen állok, és szerencsére bringás rangsorolás már nem lesz ;) Thunderstruck, Final Countdown, A paradicsom meghódítása... és én még mindig a túlpartra szegezett tekintettel, néha nagyokat fújtatva állok féloldalasan az első sorban. Vangelis zenéjekor persze jól tudtam, melyik taktusnál fog eldördülni az ágyú, így előtte még egy pillanatra körbenéztem a patkóalakban elhelyezkedett nézőseregen, keresve a családomat, de már nem láttam őket. Még egy hatalmas pacsi Tóth Gáborral az ágyúlövés előtti utolsó taktusok alatt, akit jól ki is néztem magamnak lábvíznek az úszásra, remélve, hogy ő maga nem talál egy nálánál annyival jobb úszót, mint amilyen különbség köztünk van.  A dörrenés pillanatában pedig már az ösztönöké volt a főszerep, rohanás a habok közé. Az első pár száz méteren kíméletlen harc dúlt a pozíciókért. Gábort idejekorán elvesztettem a kezem elől, no de nem a szemem elől, láttam, hogy két emberrel halad előttem a nyílheggyé formálódó úszóékben. Éreztem, hogy zakatol a szívem, lényegében ekkor még 1:20-as sprint tempó ment, és már majdnem elértük az első bóját. Ezután kissé lenyugodtak a kedélyek, bár azért még éreztem: ez koránt sem sétagalopp, erősebb a tempó annál, ahogy terveztem. De a vízárnyékot adó titokzatos jótevőmet nem akartam elveszteni, így mentem becsülettel. Azt éreztem, hogy az elején lehetek valahol, úgy a 20. helyre tippeltem. A kristálytiszta gyékényesi víz szerencsére lehetővé tette, hogy lényegében ne nézzek ki előre a vízből, csak nagyon ritkán, elég volt víz alól szemmel követnem az előttem úszó lábat. Az első körön már ráfordultunk a startkapu partjára, amikor éreztem, enyhül a tempó. Még örültem is magamban: szuper, ez a pulzus kell nekem, ezzel biztosan nem úszom el magam. Viszont gyanússá is vált a dolog, így felpillantottam. Látom ám, hogy eggyel előttem lévő versenytársam leszakad a 2. bolyról, és láttam azt is, hogy a távolság már jó tizenöt méter is lehet. Választhattam, hogy kizsigerelem magam egy sprinttel, és felúszok a 2. bolyra, vagy hagyom a fenébe az egészet, és maradok itt, nyugis utazón. Az utóbbi mellett döntöttem, úgy gondolom, helyesen. Az első úszókör meglehetősen hamar elment. A kijövetelkor pokoli nehéz volt kiemelkedni a vízből, majd megtenni azt a néhány lépést a parton. Alig vártam már, hogy ismét a vízbe csobbanjak, és így megnyugtassam a pulzusomat. Valahol olvastam, hogy az egész verseny során talán ekkor van a legmagasabban a pulzusunk. Egyetértek vele. A szurkolók biztatása fenomenális érzés volt, bár elmosódott és zavaros ilyenkor minden, nehéz megkülönböztetni az ismerőst az ismeretlentől. Még mielőtt bevetődtem volna ismét a tóba, láttam, hogy a hármasunk mögött nagyon senki nincs, előttünk pedig két kisebb boly halad. Jóval jobb helyen voltam, mint azt előzetesen gondoltam. A 2. kör viszonylag eseménytelenül, és relatíve nyugalomban telt el, megfelelően rá tudtam pihenni a bringakezdésre. Mi sem előztünk meg senkit, ahogy minket sem ért utol senki. A tóból kiemelkedve hallom ám Péter Attilát, hogy a kilenc, tíz és tizenegyedik helyen fejeztük be az úszást, magamban csettintettem is egyet, meglátva az időeredményt: 54:55, két perccel jobb, mint az eredetileg tervezett úszóidő. A depózást gyorsan letudtam, egy rögtönzött öltözés közbeni villáminterjú az arcomba tolt kamerának, majd a vészhelyzet esetére odakészített telefonomat a nyitott váztáskámból egy gyors mozdulattal a mezem hátsó zsebébe csúsztattam, hogy az étkezés során ne legyen útban, amelyet követően fel is pattantam a paripámra: na, akkor kezdődjék az igazi verseny! Még ki sem értem Gyékényesről, máris betoltam egy zselét , az úszáson elhasznált energiát visszapótlandó. A következő 30 kilométer pedig elkeseredett harc volt azért, hogy a bringára belőtt aerób extenzív-intenzív határon lévő pulzusértékemre (140-141) valahogy letornásszam magam a kezdeti 155-ös szintről. Ez szinte lehetetlen volt - nagyrészt köszönhetően a domborzati viszonyoknak - egészen addig, amíg az ágneslaki erdei emelkedőt követően ki nem értem a 61-es főútra. Kétszeresen is örültem, amikor ez megtörtént, hiszen egyrészt túl voltam a defekt szempontból talán legveszélyesebb útszakaszon, másrészt pedig elindult lefelé az út több kilométeren keresztül, így lehetővé vált a tervezett átlagpulzusra történő visszatérés. Ám ekkor egy újabb kellemetlenséggel szembesültem: az előbb leírt pulzusszámon megszokott tempó tartásáról a nagy körön lényegében lemondhattam, a tervezett, edzéseken számtalanszor sikeresen elpróbált átlagtempó (kb. 34,5-35 km/h) majd' egy km/h-val csökkent, köszönhetően a feltámadó keleti-délkeleti szellőcskének. Nem estem kétségbe, és természetesen a pulzusom megtartása mellett döntöttem, még ha így lassabb is voltam, mint azt előzetesen gondoltam. Már egy órája tekerhettem, amikor is fény derült a versenyem talán egyetlen, rutintalanságból fakadó, majdnem-szarvashibámra. Épp vettem volna be az első sótablettámat (az első kerékpáros óra leteltekor, valamint az azt követő minden megkezdett fél órát követően fogyasztottam VOLNA el egyet), amikor is hiába matattam a váztáskámban: a kis pirulás csomag nem volt sehol! Pedig betettem, erre tisztán emlékeztem. Nem baj, csak semmi pánik, van két nagy kulacsnyi izóm, majd abból pótlom - gondoltam magamban, s így is lett. Telefonon persze gyorsan tárcsáztam is Anitát, hogy az első bringás kör végén feladandó porcióm közé egy zacskó sótabit is tegyen be, ő pedig azonnal megnyugtatott: nála van a kis pirulás csomagocska, ugyanis az a nyitott váztáskámból kirázkódott, amikor futottam ki a depóból. Többen is látták, de nem hallottam, amikor utánam szóltak. Nyitott váztáska... én szarvatlan barom: amikor a telefonomat a depóban a mezem zsebébe csúsztattam, elfelejtettem visszazárni a váztáskát. Mindegy is, amikor az első, nagy körről beértem, gyorsan meg is kaptam az éltető sót az energiaszeleteimmel egyetemben, ez utóbbiakból amúgy a teljes bringán 4 és fél szeletet fogyasztottam el. Ekkor még teljesen jól éreztem magam, bár tartottam a távtól és az éledező hőségtől.  

Itt jegyezném meg, hogy a teljes verseny alatt végig biztonsági játékot űztem az ismeretlentől való óvakodásom miatt, de úgy gondolom, első teljesítéskor ez csak természetes. Ez játszott szerepet majd' minden döntésemben, így az úszásom második körének tempóválasztásakor, a kerékpáros pulzusomhoz minden körülmények között történő ragaszkodásomkor, és - hogy egy kissé előreszaladjak - a biztonsági futósebesség megválasztásakor is. A következő IM teljesítésemkor - bármikor is jöjjön majd el az alkalom - biztosan bátrabban fogom feszegetni a határaimat, természetesen józan keretek közt. Zárójel bezárva.

A 2. kör (1. kiskör) pillanatok alatt elment, ekkor már - a kemény teljesítményleadás mellett - az agyam egy szegletéből próbáltam élvezni is a versenyt. Kerestem az ismerős arcokat a szemben elhaladók láncolatában, adtam és fogadtam a fejbiccentéseket, intéseket. Természetesen a nagyatádi sporttársaimat figyeltem elsősorban, hiszen ők voltak a saját pulzusom kiegészítőjeként a viszonyítási pontok. Azt azért láttam, hogy a közepes szél mindenkit kissé megfogott, így én is megnyugodtam, hogy bár az előzetesen remélt bringás időt nem sikerül tartani, az főként a külső körülményeknek köszönhető, nem pedig velem van a baj. Érdekes volt megélni az első kis kör segesdi fordítójában elérkező lélektani pillanatot, hiszen egyrészt ez már a bringás táv második felének kezdetét is jelezte, másrészt ekkor csatlakoztam be igazán a 'masszába'. Eddig a pillanatig nagyrészt egyedül, illetve alig néhány ember társaságában és látótávolságában gyűrtem a kilométereket. Sok sikerélményem sem volt, hiszen inkább engem előztek meg néhányan, én nemigen fogtam meg senkit. Segesdről Nagyatád felé fordulva viszont szinte már a teljes mezőny a pályán volt, megkezdődhettek az előzések a nagy körről most visszatérőkön, ami egy kicsit megnyomta az önbizalmamat, hiszen addig azt éreztem, lassan haladok, ezután viszont a kerékpáros táv végéig folyamatos előzésekkel telt, apróbb szépséghiba, hogy ez a versenyben már amúgy is mögöttem lévőket érintette. A frissítési pontokon történő váltások jól mentek, ügyesen adták föl a kulacsokat. Eleinte elterveztem, hogy körönként hány kis-, illetve nagy kulacs vizet és izót fogok meginni, de ez a stratégia a meleg erősödésével átalakult valami olyasmivé, hogy csak igyál és igyál és igyál, izót és vizet vegyest (nagy körön másfél liter izó és kb. 1 liter víz fogyott el). A kis körökön szinte minden frissítőállomásnál dobtam le és vettem fel kulacsokat, még ha az csak félig volt üres, akkor is. A sótablettáknál szigorúan tartottam a fél óránkénti 1 pirulát, ahogy a PB szeleteknél is a fél óránkénti fél szeletet. Szénhidráttal jól álltam. Ami a Versenyközpontba történő visszatéréseket illeti, tényleg jó érzés ott áthaladni, és valóban kap egy kis adrenalin löketet az ember, de annyira gyorsan történik meg, hogy csak úgy suhannak el az arcok, igazából nem is nagyon látja az ember, hogy ki is biztatja a kordon másik oldalán. Az egyéni frissítőpontoknál sem álltam meg, a népes kis családom ügyesen adta fel a körönkénti porciót és kulacsokat, volt, hogy hármas csatárláncban nyúlva végig a Kápolna utcán, így például elsőként a bátyám a kulacsot, a feleségem rá 100 méterre a 2. kulacsot, a húgom pedig újabb száz méterre a szilárd étkeket adta fel menet közben. Igazi profinak éreztem magam kiszolgálás szempontjából, szinte még lassítanom sem kellett, olyannyira olajozottan működött a gépezet. Ezúton is nagyon köszönöm!A 2. kis kör vége felé egyre inkább befelé kezdtem el figyelni, hiszen közeledett a 145. kilométer, amely az a távolság volt, amelynél hosszabbat edzéseken sem mentem. Magyarán szólva beléptem az ismeretlenbe. Figyeltem az izomfáradtság/apróbb görcsök jeleire, kisebb gyomorbántalmakra, derék- és nyakfájdalmakra, ám szerencsére azok nem voltak sehol. Persze a derekam és a nyakam picit sajgott, de semmi kibírhatatlan. Azt gondoltam, hogy egyre melegebb lehet, hiszen délidő is elmúlt, de a menetszél és az állandó légmozgás alattomos módon állandóan feledteti e tényt az emberrel, hatalmas és végzetes csapda ez, ha valaki óvatlan. Emlékszem, az egyik alkalommal, amikor áthaladtam a versenyközponton, csak annyit kérdeztem a kulacsot feladó húgomtól, hogy "Amúgy meleg van? Mert nem nagyon tudom megállapítani!." Az értetlenkedő tekintetében már benne volt a válasz: mintha körülbelül azt kérdeztem volna meg, hogy milyen nap van ma. Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor komolyan aggódni kezdtek értem. :) Ittam és ittam, illetve locsolgattam magam és a karvédőmet rendületlenül még akkor is, amikor nem kívántam. A teljesítményem nem csökkent az utolsó kis körben sem, bár továbbra is 33.5-34 km/h-val haladtam, amely egy picit csalódással töltött el. Viszont eszem ágában sem volt rátaposni a pedálokra, mert tudtam, hamarosan jön a döntő produkció, a szám, ahol erős lehetek. A segesdi fordítótól aztán már csak a maraton lebegett a szemem előtt, még jobban hátrébb húztam az agarakat, hiszen lényegében beértem a kerékpáros táv 10 kilométeres célegyenesébe. Ezt a szakaszt már végigpörgettem, kissé merev combjaimat kézzel lazítgattam, benyomtam egy "soron kívüli" zselét (a másodikat a versenyen) és sótablettát, mintegy megágyazva az első futókörnek, és fejben többször eljátszottam a futásra történő váltásomat. Érdekesen tompult elmeállapotba kerül ekkorra már az ember, kissé lassabban megy a gondolkodás is, ezért is mondtam el magamban többször, mit kell majd tennem az öltözőben, nehogy kifelejtsek valamit. Nagyatád tábla, bal kanyar az Alkotmány utcára, Versenyközpont, majd ugrás le a bringáról (ezt az ugrást a szemtanúk valószínűleg egy elgémberedett páncélos lovag lóról való lecsörlőzéseként élték meg), és irány az öltöző. 5 óra 14 perc, amely a 31. kerékpáros időre volt elegendő. Kissé csalódott voltam, mert titkon kb. 10 perccel jobb időben reménykedtem, viszont egyúttal pozitív érzések is ébredtek bennem, mert egy gyors fejszámolást követően megállapítottam: jó néhány perc "puffert" sikerült így is összegereblyézni az első két szám alatt ahhoz, hogy a kilenc órával kezdődő összidő meglegyen. Végül 17.-nek szálltam le a kerékpárról, és elszántam magam, hogy ebből sokat nem szeretnék engedni a végére, ha már itt vagyok.  A futás enyhén égő combfeszítő izmokkal kezdődött, de lényegében a Zrínyi utca végére, alig egy kilométer megtétele után ez kirázódott a lábaimból. Nem sok sorstársam volt ekkor még kint a pályán, így az első két körben még hellyel-közzel azt is figyelni tudtam, hogy hányadik helyen mozoghatok a versenyben. Persze az idő múlásával ez végül lehetetlenné vált. 4:41 körüli kilométerekkel futottam, a pulzusom nagyon jó volt, végig 148-149 körül tartottam azt. Tudtam, hogy bár a fáradtság, a folyadékveszteség és a hőség hatására ez a pulzusérték természetszerűen emelkedni fog (ahogy tette azt minden korábbi kombinációs edzés alkalmával), de azt is tudtam, hogy minél későbbre kell eltolnom e pillanatot. Éreztem az első kör végén, hogy a sima baseball sapka nem fog elegendő védelmet nyújtani az addigra már teljes erejével tomboló hőségtől (13:45-kor kezdtem el futni), így azonnal elkértem a 'B'-tervre beáldozott futósapkámat, amely hátsó részére egy textilpelenkából készült (ugye de jó a gyerek a háznál!) jégkocka tartó zsákocska került odavarrásra előző nap. Ezt aztán minden körben ledobtam a versenyközpontban, hogy mire a parkolót megkerülöm, friss jégkockákkal telve kapjam vissza. Állítom, ez mentette meg a futásomat végül - annál jobb érzést ott és azokban a pillanatokban nem tudtam volna elképzelni annál, hogy 20-30 deka jég csordogál végig lassan a tarkómon.Már az akklimatizálódással eltöltött első köröm végén éreztem, hogy tudnék 4:30 körüli tempókat is futni néhány, percenkénti szívdobbanással többért, de úgy voltam vele: majd ha a 30. kilométernél is így érzem magam, hát rákapcsolok. Elment a 2. kör, majd a 3., majd a 4. is. Túl voltam a futás felén. És továbbra is jól éreztem magam, a pulzusszámom nem emelkedett 150 fölé továbbra sem, és a 4:40 körüli tempó sem csökkent. A körönkénti sótablettákat becsülettel kapkodtam befelé, két körönként ezt megtoldottam zselékkel is, és folyamatosan ittam - főként vizet, nem akartam az amúgy is izotónikus zselém mellé még a folyadékbevitelemet is ásványokkal megbolondítani. Mindig volt nálam egy magnézium fiola is vészesetre, de ahhoz hozzányúlni nem akartam, mert a gyomrom mindent egészen jól bír, kivéve azt. Az ötödik körben nagyon elkezdtem figyelni befelé. Minden kis apró jelre, amely az esetlegesen  alattomban közeledő kalapácsos ember lépteire figyelmeztetne. Persze, fáradt voltam, de semmi különöset nem éreztem. Sehol egy picit be-beszúró, meg-megrángó izomcsoport, amely közeledő görcsöket jelezne előre. Pedig tudtam, hogy egy normál maratonon is már ekörül elkezdek izomban is kissé megkopni, csodáltam hát, hogy most miért nem történik semmi. Tudtam azt is, hogy nemhogy engem nem előzött meg senki a futáson, de én bizonyosan leelőzhettem néhány versenytársamat már eddigre, és a mezőny általános fáradtsági szintjét és mozgáskultúráját tekintve nem állok rosszul, bár a fontossági listám legutolsó helyét foglalta el ekkor az, hogy épp hányadik helyen lehetek. Már épp elkezdtem eljátszadozni a gondolattal, hogy akkor lassan akár gyorsíthatnék is, amikor az ötödik kör legvégén, kb. 26 km megtételét követően a semmiből, minden előzetes figyelmeztetés nélkül beütött a krach: mindkét combomban szinte egyszerre égető fájdalom alakult ki. Nem görcs volt, de erőteljesen görcs közeli állapotba kerültem. Abba az állapotba, amit egy hajszál választ el attól, hogy az erős fájdalom pokolivá alakuljon, és az izom görcsbe ránduljék, megakadályozva akár bármilyen további lépés megtételét. Még ahhoz az érzéshez hasonlíthatnám, amikor az ember lefut egy gyengébb felkészüléssel egy maratont, majd az éjszaka közepén arra ébredt, hogy a combja egy álombéli feszítést követően kisebb görcsben ég. Vagy mintha másnap lépcsőn akarna lemenni.Mondanom sem kell, nagyon megijedtem. A kilenc órával kezdődő teljesítésem felett egy jóval, akár órákkal is rosszabb, szenvedős befejezés réme lebegett. Azért is volt ez dühítő, mert tudtam, alig több mint egy óra lenne vissza... három kör... mit nekem három kör, gyenge napjaimon, tucatjával futottam három kört, az nem lehet, hogy ugyanaz a három egymást követő kör fogjon ki rajtam, akivel olyan jó barátságba kerültem az előző évben! Azonnal a biztonsági magnézium tartalékomhoz nyúltam. Olyan mértékű volt a baj, olyan vékony zsinóron függött a fejem felett Damoklész kardja, hogy szemrebbenés nélkül bekockáztattam egy néhány perces egészségügyi szünet beiktatását annak reményében, hogy a görcs nem fog a tetőfokára hágni. Megittam a magnéziumkeveréket, majd égő combokkal poroszkáltam tovább. Egyik pillanatról a másikra a 4:41-es átlagtempóm 5:00-5:10-es tempóra lassult be. Tüdőmmel semmi gond nem volt, a pulzusom nem nőtt, sőt, az izomproblémák miatti lassulásom további jótékony hatással volt a pulzusszámomra: az 142-143-ra zuhant le. Fejben, belül annyira akartam volna menni. Annyira tudtam, hogy a combjaimat nem számolva lenne bennem erő... de nem tehettem. Éreztem, hogy a szakadék szélén táncolok. Olyannyira ott táncoltam, hogy a hetedik körben még egy magnéziumlöketet vettem magamhoz, mert éreztem, a fél órával korábban bevett fiola már sehol nem volt. Minden kanyart lassan vettem be, nehogy az lökjön bele aztán a rettegett mélységbe. Itt jegyezném meg, hogy a futás alatt soha egyetlen pillanatra sem álltam meg, a frissítőknél is csak lassítottam. Nekem a futás közbeni megállás egyet jelent a végső fáradtsággal, így az nem lehetett opció, még lángoló combokkal sem. A családom minden körben buzdított, de látták rajtam ők is, hogy pengeélen táncolok, ám így is fáradhatatlanul biztattak. De nemcsak tőlük, hanem minden nagyatádi ismerőstől kaptam kedves szavakat. Higgyétek el, ezek nagyon sokat segítenek, főként olyan lélektani pillanatokban, mint a most taglaltak. Végül eljött a nyolcadik, az utolsó kör. A lábam állapota nem javult, de legalább nem is romlott. Ugyanez volt igaz a tempómra is. Viszont az, hogy felhőtlenül örüljek a végjátéknak, és légies könnyedséggel élvezzem az utolsó kört, arra a fentiek miatt semmi esély nem volt. Tényleg úgy éreztem, hogy akár az utolsó előtti kilométeren is feladhatják a küzdelmet a combjaim, aminél nagyobb blamát nemigen tudtam volna elképzelni. Viszont amint kiértem a Zrínyi utcára a parkból, elöntött a jól ismert bizsergető érzés, ami minden fájdalmat kisöpört a lábaimból. Ha nem is repültem a cél felé, de egyre ölesebb léptekkel haladtam. De már nem is figyeltem a tempómra, hanem arra gondoltam, mit fog a két éves kisfiam szólni, amikor a célegyenesben kiemelem a tömegből (ha tudtam volna, hogy szegényemet lóhalálában viszik a versenyközpontba ugyanekkor egy másik irányból, ugyanis 3 perccel korábban ébredt fel az ágyikójában, akkor biztos még lassítok picit) és befutok vele a célba. Azt vettem észre magamon, hogy végre mosolygok. Hogy néhány lépés és végre vége, és hogy bizony most már kézen állva is bemegyek a célba, ha az kell. Az órámra pillantottam és nyugtáztam, hogy bizony sikerült a magam és úgy gondolom a családom és barátaim számára is egy abszolút vállalható első IM-t csinálnom. Nehéz volt, de az utolsó 3 környi futást leszámítva mégsem pokolian nehéz. Beértem a versenyközpontba. Egy utolsó kanyar. Megláttam a célkaput, és az addigra már odasereglett tömeget. Kerestem Petikét, hol vehetném át, ám közben teljesen elöntött az adrenalin - hogy honnan volt még bennem bármi, ami elöntsön, jó kérdés ;). Aztán megláttam őt, a kis szalmaszőke fejét, ahogy felfele kitartja két kar a nézőseregből felém, a befutófolyosóra. Mint kis Szimba a magasban a Szavanna felett ;). Csak mosolyogtam és mosolyogtam - Petike mondjuk nem annyira, meg volt kicsit illetődve, de azonnal belém kapaszkodott. Ez az érintés volt az egyetlen, amit éreztem a bizsergő eufória tengerében. Mint apró világító pontocska az érzelmek viharában. Hát visszakapaszkodtam a kisfiamba. Csak őt néztem, a versenyórát és a célkaput nem. Végül beporoszkáltam/kocogtam/gyalogoltam vele, nem emlékszem a módjára, de nem is fontos. És ott várt a feleségem, Ani,  és édesanyám, és a testvéreim és párjaik, és Bob, és Anita szülei, Marika és Tibi, és Büti, és barátaim és Herr Gyula, és mindenki más, akinek biztosan nagyon örültem, de az akkori felfokozott érzelmi állapotom nem könnyíti meg az utólagos beazonosítás, mindenkitől elnézést hát ezért. Csodás érzés volt, néhány négyzetméteren belül tudni minden szerettemet, akik lényegébe végigtámogatták a felkészülésemet.  A rideg számok: Az első ironman versenyemet legjobb somogyiként 9:40:40 alatt teljesítettem (épp duplája a kaposvári eXtremeMan 113-on elért eredményemnek: 4:50). Ez az abszolút ffi 12. helyre volt elegendő. Mindez a magam 34 évével korcsoportomban a 4. helyezést jelentette. A futóidőm az utolsó körök kálváriája ellenére sem volt annyira rossz, így belehalással is 4:53-as lett az átlag, amely a 13. legjobb futóidő volt ezen a napon. És bár nem kellett voln, hogy egy ilyen összidő után hiányérzetem legyen, az utolsó három futókör és a kicsit rosszabbul sikerül kerékpár miatt mégis volt, de ez mára teljesen elmúlt. Legalább lesz majd hová fejlődni legközelebb ;)  Legközelebb, viszont annak időpontját még nem tisztáztam magamban, ám jövőre nem gondolnám. Egy biztos: a célomat elértem, a következő célom pedig az, hogy minél több időt töltsek a családommal, miközben "leülni" nem akarok teljesen, hiszen ezeket az alapokat elveszteni nem szeretném. Most a számvetés, megnyugvás ideje jött el azzal együtt, hogy ha már hazataláltam, miért is tévedjek el megint? :)  Gratulálok minden célbaérkezőnek, és külön gratulálok a nagyatádi versenytársaimnak, barátaimnak. Nagyok voltatok. Kocsis Péter

 

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József