Ahova mindig hazamegyünk

200x150

Balaton-Monster. Kb 15-16 órás autóút. Ülünk ketten a kocsiban a férjemmel (na ez a szó még mindig fura, sokat nem használom magyarul). Egy dologra biztosan van idő, beszélgetni. Épp azon tűnődünk, hogy most mi merre is tartunk, mennyire élünk két ország között, hiszen Magyarországról már elég rég eljöttünk (Greg élete felét már kint töltötte, nekem ez lassan 4 év lesz) de hollandnak sose fognak minket tekinteni. Nem jutunk igazán dűlőre. Azóta is sokszor eszembe jutott ez a kis eszmefuttatás, és csak oda jutottam ki, hogy Atádon idén is otthon éreztem magam. Ismét annyi élmény ért, amiből hónapokig töltekezek a nehezebb napokon. Rengeteg ismerős és ismeretlen barát. Bécivel a már lassan szokásos gimis osztálytalálkozónk, ő Dubaiból, én Hollandiából. Minden út Atádra vezet, aki magyar és aki triatlonos… Rengeteg remek beszámolót olvashattunk idén is, első teljesítők, top versenyzők, évek óta viszzatérő régi arcok. Amiben nekem más volt az idei verseny, az talán épp amiatt volt, mert kicsit mindegyik kategóriából kilógok. Anno mindketten a legfiatalabbként kezdtük, Greg 18 évesen 1996ban, én 21 évesen 2005ben. 10 éve mentem először a versenyre, teljesen egyedül, montimat a vonatra pakolva, hátizsákot megtöltve a versenycuccokkal és párizsis zsömlével. A kilátás a koleszból ma is ugyanaz. A verseny nagyobb lett de a lelke maradt. De ezt tényleg csak érezni lehet leírni nem. Összesen egy embertől hallottam a 10 év alatt aki ezt nem érezte. Ilyen is van de nem rossz arány… Egyetemistaként, fiatal felnőttként triviális volt, hogy minden évben ott vagyok és megmérettetek. 1500 km-ről, munka, család, és hasonló komoly dolgok mellett már nem az. Még akkor sem ha az ember párja is akkora sportbuzi, mint ő és támogatásban nincs hiány. Sokkal inkább az ajándék kategóriába sorolnám, amit nagyon meg kell becsülni. Azt hiszem, ezt tanultam meg az elmúlt években, megbecsülni bizonyos dolgokat amik évekkel ezelőtt pusztán természetesek voltak. És ennyivel tapasztaltabban jöttem vissza 2011 után ismét Atádra, ismét az egyéni mezőnybe, igaz először Antoniként. Mi volt a cél ami az eredményt illeti? Egyértelműen egyéni legjobb javítás (12:38ról). “A” terv ha rendesen meg tudom csinálni a futást 11:30on belül. “B” terv, ha csak rendetlenül, akkor 11 vége de mindenképp 12 alatt...célba nem érést nem tudtam elképzelni, csak ha mentővel visznek el. Épp Theo (kedvence nagyatádi hollandunk) említette, hogy leginkább a jó minőségű bringautakat hiányolja Magyarországról. Hát igen, ezt aláírom, ez egyértelmű pozitívum Hollandiában, nekem is a bringázásom javult a 3 számból legjobban mióta kint élek. Amit meg én hiányolok Hollandiából, azok az uszodák, amik reggel 6kor kinyitnak a nagyközönség számára is és nem 1.5 óra max egy úszósáv ami után kiküldenek az usziból. És nem 8 mamival és papival kell együtt úszni egy sávban egy 25ösben... Ennek megfelelően a régi erős úszásom baromira visszafejlődött, és tudtam, hogy ebben készültem fel legkevésbé. De bíztam benne, hogy kissé automatán is tudok egy közepes biztonsági úszást csinálni. Sikerült megtalálni a számomra működő gél-szelet-gumibogyó-izo kombit hosszú évek után, ami abszolut önbizalmat adott. Kaptam egy kikukázott, karbon Trek vázra újrahúzott bringát Gregtől (szóval ne mindig legyünk mérgesek ha sok estére eltűnik az ember a sufniban, néha jó dolgok is kisülnek belőle). Először Spinergy kereket rakott bele, de azzal nem boldogultam a holland szélben, folyamatosan arrébb rakódtam, így az utolsó előtti pillanatban egy jó kis alu Campa kerék került alá. Pár 100 km után már kezdtem hinni, hogy ugyan egyik csúcsbringa se helyettesíti az edzésórákat, de tényleg nem mindegy, hogy milyen gépen ül az ember. Szóval összeállt a technika is. Lassan megöröklöm Annadokitól a “legtöbbet bőgő nő” címét... Majdnem a tésztapartin kezdtem, amikor Gyula üdvözölt bennünket. Konkrétan 1.5 percet tudtunk vele beszélni sűrű programjai miatt, de sokszor ezek a 1.5 percek lesznek a legértékesebbek…Verseny előtt becsekkoláskor folytattam a picsogást akkor már ténylegesen. Legalább remek fotók készültek róla :) A rajtolás érdekes volt, hasonló mint Nizzában tavaly, úszótudás alapján. A különbség az, hogy itt rendkívül fegyelmezetten történt a befutás. Emberek nem lökték fel egymást, a vízben is minimális rugdosódás volt egy “igazi” Ironmanhez képest. Biztonsági úszás megvolt, 1:09. Egy élmény volt, ennyire gyönyörű tóban, végre egy verseny neoprén nélkül. Felfedező utat is tettem, mert az utolsó hosszú egyenest mindkét körben egy teljesen más íven tettem meg mint a legtöbben. 1-2 ember mindig jött velem. Szerintem rosszul döntöttek. No jött a bringa. A régi mumus. Ugyan az utóbbi hónapokban meg voltam elégedve a saját teljesítményemmel, egy holland féltávon még közepes szélben is (ami otthon már-már viharos kategória) tudtam 27-28as átlagot menni. De kint még mindig rendszeresen az egyik utolsó időt tekerem minden versenyen, én nem a holland szélben nőttem fel. Most tudtam, nem így lesz, és a szél nekem dolgozik. No a meleg nem, de az is tuti volt, hogy 30 fokot legalább bekapunk, ha nem többet. Erre mi nem tudunk készülni, mindössze pár nap van egy nyáron amikor 25 felett van a hőmérséklet, tűző nappal. Iszonyat élveztem a bringát a szokásos derékfájást leszámitva. Az elmúlt 6 atádi versenyemen az egész mezőny elment mellettem mire beértünk a nagykörröl, most csak talán 100-150 ember. És volt hogy előztem! Ez már a tényleg hihetetlen kategória volt, megérte a sok vasárnap 6os indulás hosszú bringára. Viszont hiába volt rajtam olyan ruha ami szinte végig fedett, Compressport kar és lábszár is, és hiába öntöttem magamra minden frissitő között egy egész kulacs vizet, mindig szárazon kopogott 10 perc múlva. No ennek meglesz a bőjtje a futáson, gondoltam. Kaja kicsit kevesebb ment be mint gondoltam, de minden rendben volt. Sajnos le kellett szállni és elkezdeni futni. Nem fáztunk.. 2 körig éltek az “A” terves reményeim. Utána leginkább a nem létező “C” terv lépett életbe, csak célba érni. Akkor már bőven nyilvánvaló volt, hogy a bringa végén meglévő 4. helyemtől nagyon messze fogok a végén landolni. Végig ingadozott a kocogásom, egyszerűen nem tudtam futni folyamatosan. Szóval ez a legnagyobb megoldandó probléma a következő évekre…Pusztán az utolsó 2 körben tudtam annyira összekapni magam, hogy tudatosodott bennem, hogy egy ilyen egyenletes bringa és úszás után a 12t nem engedem és azért is 11:XX lesz a vége. 1200 méterrel a vége előtt maradt 12 percem, szóval onnantól én már tudtam, hogy meglesz. 11:56. Megcsináltam amiért jöttem. Engem lepett meg a legjobban, hogy 7. helyre ez a teljesítmény elég is volt a végén és jó fél órával maradtam le a dobogóról. Ami nem hangzik soknak, de ilyen időknél már baromi nagy különbség. 7. Atádi IM, 7. hely, hát soha rosszabbat. Voltam már egyszer 6. de akkor az egész női mezőny kisebb volt mint amennyien most a kategóriámban indultunk. Lassan felnövök ehhez a hosszú távhoz... Aztán még egy jó órát vártunk a szüleimmel Gregre, akkor már kezdtem fáradt lenni és kicsit összerogyni. Tavaly ő várt rám ennyit Nizzában. No igen, nekem ez a pálya fekszik, a szerpentineken 40nel megyek (nem felfelé, lefelé). Sokat nem aludtam aznap éjjel, de utána még volt egy hetünk a nyaralásból, a Balatonon, tudtunk pihenni. Bár azzal, hogy vége lett ennek a hétvégének, kicsit vége lett a nyaralásnak is. Mindig nehéz elmenni Atádról…különösen úgy, hogy nem tudjuk, mikor lesz a következő, itt. Mert nálunk már nem az a kérdés, hogy lesz-e… Antoni (Kemecsei) Dóra

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József