Én kis kertész legény vagyok...

200x150

Kezdem a végén mert úgy egyszerűbb: A megérett gyümölcsöt, le kell szedni a fáról, és meg kell enni! Ironman lettem, azaz 2014.július 26.-án, 18:24:44-kor átszakítottam a célszalagot a nagyatádi eXtremeMan hosszútávú triatlon országos bajnokság célegyenesében. Leúsztam 3,8 km-t, kerékpároztam 180 km-t, és futottam egy maratont (42,2 km)-t, szombaton, Anna-napján.  Az elmúlt időszak legnagyobb mérföldkövét hagytam magam mögött. De hogyan is jutottam idáig? Van időd, mert most elmesélem…

2012. július közepén, az év egyik legforróbb napján Hortobágy felé tartottunk, a Délibáb-félmaraton teljesítésére. A kocsiban szegezték nekem a kérdést: - Te Ati, nem gondolkoztál, hogy teljesíted az Ironmant?  - Valamit kapizsgáltam, mi is ez a fogalom, beugrott néhány kulcsszó: triatlon, Kropkó, vasember, maraton, de azt sem tudtam akkor mi fán terem, eszik-e vagy isszák. A hosszú úton aztán elmagyarázták nekem, hogy ússzák, kerékpározzák, és futják, s hogy mennyit, meg hogyan meg mivel, meg milyen sorrendben, kezdet tisztulni a kép.  – „Te hülye vagy, még úszni sem tudok?” – vágtam vissza, elbagatelizálva az egészet, s megpróbáltam koncentrálni negyedik félmaratonomra. Alig egyéves futómúlttal aligha gondolkozik az ember ilyen emberfeletti teljesítményről, még azt sem tudtam milyen érzés egy maratont lefutni, ugyanis abban az évben készültem az elsőre.

A visszafelé úton aztán csak nem hagyta nyugodni barátomat a kérdés, és újra nekem szegezte, úgy remélte a tűző napon való futás kicsit megütött és megkapja az várva várt igenlő válaszom: - Akkor 2014-re felkészülünk? – a kérdés ugyan költői maradt, de a mag el lett ültetve!

Teltek a hónapok, a fokozatosság, és a rendszeresség jegyében, nőttek a futótávok és a futóidők,  jöttek a mérföldkövek…. 2012. október Budapest – első maraton, november – első országúti kerékpárom 2013. március  - első úszásoktató óra. (Oláh Andás, fantasztikus edző, ember vagy, köszönöm, hogy megismertetted velem az úszás rejtelmeit) június – első kerékpárverseny. Időközben szépen kicsírázott a mag, a tavalyi nagyatádi váltóban (ahol egy teljes maratont futottam) való indulás pedig végkép tudatosította bennem, jövőre, rengeteg munkával ugyan, de elérhető a sikeres teljesítés, az édes gyümölcs beérhet. A fenti állomások csak a főbb vázat adják, a megszámlálhatatlan kisebb futóversenyek, terepfutások, közös kerekezések, medencében kerülgetések alatt rengeteg sporttársat, futóismerőst, barátot ismerhettem meg. Gyűltek kilométerek, az edzésidők de legfőképpen az élmények! Hirtelen azt vettem észre, hogy körbevettem magamat szakkönyvekkel, nyakig beleástam magam az edzéselméletekbe, edzéstervekbe, pulzuszónákba, és mint egy szivacs szívtam fel az információt. Elkezdtem videókat nézni, elemezni, számolgatni….s már nem csak a futás területén!

A mérföldkövek jöttek újra: 2013. szeptember – első csoportos úszóedzés, 2014. március – Róma - 10. maraton. Elkezdtem magamon kísérletezni, jó játéknak bizonyult. Hosszan vagy röviden, Intenzíven vagy lazán, Időben vagy távban, gondolkozzak? Hogyan edzek, mikor mennyit? Hogyan regenerálódja, és satöbbi és satöbbi…. A magamon végzett kísérletekből levont konzekvenciákat pedig összegyúrtam a felhalmozott ismereteimmel és elkezdtem megosztani másokkal. Hol írásban, hol szóban. A körém gyűlt sporttársakból megalakult az Angyalcipők (közösség, futóklub, sportcsoport nevezhetném bármelyiknek, de lassan már „eszme”), amely vezető szerepét felvállalva mára egy olyan leírhatatlanul jó társaságot jelent, amire csak titkon gondolhattam! Rájuk most már bármikor számíthatok! Könnyebb is volt a saját utam mögötti célt szem előtt tartani. Mert a gyümölcs íze ott volt velem, minden éjjel, minden reggel, mindenkor, sokszor már túlzottam is akartam. Türelem, alázat, higgadtság. Meg kellett tanulnom.  Várnom kellett, míg a  magból csira lett, a csirából facsemete, a csemetéből fa, s várni amíg a fa csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt. Két év alatt óriásira. Kezdetben még egymagam is tudtam gondozni, locsolni, ápolni, de úgy éreztem, márciusban elérkezett a metszés időszaka, a kesze-kusza ágakat, újra kell rendezni, mert az ágas-bogas lombkoronában nem fogom észrevenni, ha beérik a termés.  Szóval valahogy még tudatosabban kellene csinálni az egészet! Mint az eddigi egész életemet. Még precízebben, még pontosabban, olyan németesen. A véletlen pedig mellém sodort egy főkertészt, aki útba igazított. Visszanyeste az elkorcsosult ágakat, megfelelő tápszert adagolt, a minél édesebb, minél zamatosabb gyümölcs érdekében. Így az utolsó pár hónapban, már az Ő iránymutatása alatt várhattam a termést. (Erdélyi Nándor, „főkertész” Úr, öröm veled dolgozni, köszönöm az eddigi munkádat!)
Az idő telt. 2014. május – első triatlonverseny, június  - Tour de Pelso – Balaton-kerülő kerékpárverseny majd Ultrabalaton,  június – Balaton - első féltávú triatlon verseny….míg nem megjelent az első még éretlen gyümölcs a fán….

Az apró zöld gyümölcs, lassan sárgulni kezdett, s egyre nagyobb méreteket öltött. Már kézzelfoghatóvá vált, júliusban szüretelünk, de addig sok még a teendő. Az utolsó hetek már lázasan teltek, ahogy közeledett a verseny időpontja, kedélyállapotom ide-oda csapongott. Néha azt éreztem legszívesebben másnap rajthoz állnék, máskor pedig kín gyötört, hogy nem készültem eleget. Az edzéseken már felszántottam az aszfaltot, és hasítottam a vizet, hátrább is kellett fogni a lovakat…Majd, ott, akkor…türelem… Kicsit elviselhetetlenné váltam tudom, ezúton is kérem felmentésem attól, aki ez idő tájt érzékelt. A feszült napok hangulatán sokat változtatott az utolsó héten kapott születésnapi meglepetés-party, elkezdtem oldódni, kezdett letisztulni az egész, beindult a ráhangolódás, átadtam magam az eseménynek, hagy vigyen magával!

Mindig nyugtával dicsérem a napot…Az elvégzett munkát, amit megtettem utólag értékelem, s teszem közkincsé. A vasemberes nevezésem is nagyon sokára árultam csak el. Ám, úgy látszik a nagy CÉL, ezen tulajdonságomat is megváltoztatta. Engedtem a csábításnak, és két hasonlóan első bálozó (utálom ezt a szót) szóval ironmanszűz (mennyivel jobb?) barátommal létrehoztunk egy eseményt, amelyen végig lehetett követni utolsó napjainkat, és a versenyen való szereplésünket. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent fog adni.  Érezni a sok barát, ismerős, sporttárs távoli buzdítását, jókívánságaikat olvasni, s tudni bíznak bennünk, nagyon nagy dolog. Ezúton is köszönöm azt a rengeteg jót, amit ezen a felületen kaptam/unk!

Az utolsó napokat hárman éltük végig. A feszültséget oldotta a humor állandó jelenléte. Jókeddvel vártuk hát a nagy napot. Hangolódtunk az úszópályát adó Gyékényesi-tóban, a kerékpárpályán amelyet be is jártuk, sőt egy részét be is tekertük. A hét eleji fehérjedús étrendet, felváltotta a szénhidrátban gazdag, sós ételek fogyasztása. Előkészítettünk mindent, amire másnap szükségünk lesz, s úgy vártuk a holnapot, mint a hároméves napközis a Karácsonyt. – „Hosszú napunk lesz!” – mondta Gábor, amikor reggeli kávénkat kortyolgattuk éppen fél négy után pár perccel. – „Az év leghosszabb napja”- tette hozzá Balázs. Az összecsomagolt felszerelésünkkel a hajnali sötéten botorkáltunk a kerékpárszállító teherkocsi és a buszunk felé. A buszból láttuk a napfelkeltét, ahogy az első napsugarak súrolják a reggeli párát, gyönyörű látvány volt, felejthetetlen. Szinte elsők között tettük be a kerékpárunkat, a depóba, csak semmi kapkodás, csak semmi sietség, szépen kényelmesen.  

A verseny bennem már ekkor elkezdődött. Századszorra is lejátszottam mindent a fejemben, mi lesz amikor kijövök a vízből, mikor hogyan veszem fel a frissítést, milyen tempót választok a futáson, és még sorolhatnám. A rajt előtt azzal nyugtattam magam, végül is nem kell mást csinálnom, csak azt amiket nagyon szeretek: úszni, kerékpározni, futni… Néhány perc úszkálás után, majd hatszáz társammal felsorakoztam a tóparton, és vártuk a rajtot jelentő ágyúszót. Nem tudom annak idején ki választotta a rajtceremónia zenéjét (Vangelis: A Paradicsom meghódítása) megható volt, de ha ott, abban a pillanatban más szól akkor is bepárásodik az úszószemüvegem a könnyeim párájától. A cél, karnyújtásnyira, 226 km-re van már csak, és én mindjárt elindulok érte, hogy leszakítsam!

Bummmm, és a tömeg elindult a vízbe, az eleje rohan, a közepe siet, a vége bandukol. Elkezdődött egy majdnem tizenegy órás menetelés. Az első percben még nagyon együtt van a mezőny, félő volt, hogy nem úszom meg egy-egy oldalbarúgás, egy szemüveg leszakítás egy-egy fejlenyomás nélkül.

Szerencsére csak az utóbbiból kaptam, abból is csak finoman. Pár perc sokk után, a magasra csapó adrenalin szintet kisimította a tó nyugodt víze, a nemrég felkelt nap csodás fénypásztja, a kellemes levegő illata. Az első bójánál még sokan lesznek - sípolt fejemben a jótanács, aztán ki lehet kapcsolni a külvilágot, amit meg is tettem. Nemcsoda hogy az úszás végén való kifutásnál már nem ismertem fel senkit, rohantam a bringáért. A kerékpárra ülve ez meg csak fokozódott.  

Ahogy a sebességem, úgy az időérzékem is felgyorsult, pedig öt és fél órát ültem a kerékpáron, mégis egy pillanat alatt elszállt. Sok versenyzőt megelőztem, majdnem mindenkihez volt egy jó szavam, egy intésem, egy mosolyom, az ismerősöknek külön örültem, de mégis olyan egybefüggőnek tűnik az egész. Olyan mintha egy körhintára ültem volna fel, amellyel majdnem hat órán át körözgettem volna. Meleg volt, itt-ott erős szembeszél, de a pedál csak forgott, csak forgott…Közben láttam Gábort és Balázst és megnyugodtam, jól van kit vannak, tekernek már, szuper, de Bercit sehol sem találtam…Nagyatádra beérve a közönségből feltűnt édesanyám, testvérem, és a Angyalcipős különítmény, mindig nagy löketett adtak, na és körönként egy palacsintát adtak, amikor elhagytam őket!  A frissítési ütemet pontosan betartva elfogyott öt energiaszelet, három palacsinta, ugyanennyi banán, három liter isotónikus folyadék és hat liter víz. Ezeknek köszönhetően életem leggyorsabb ilyen hosszú tekerése után teljesen friss állapotban kezdhettem meg 32 fokos hőségben a maraton lefutását.

Csak nyolc kör. Csak nyolc Margitsziget-kör. Az első kényelmesen ment, gyorsan is, a második már picit lassabban, de hát erre számítottam. A harmadik kör egészen rosszul esett már…és még mindig van öt. 30 km…hogy lesz ez így? Előjöttek a „gonosz manók” a fejemben. –„Úgy kell neked, állj ki nem bírod, add fel” mardosták a fülembe. Nem akartam hallani. A kör túlsó végén az aszfaltba ragadt a cipőm. Emlékszem tavaly is így volt, itt semmi sem változott. Itt mindig meleg van. Purgatóriumi hőség. Menni kell tovább, futni, futni…Nehezedtek a lábaim. Kezdett beállni a ritmus, a tempó sem lassult, és a manók is elhallgattak. Beállt egy körönkénti rend: egy víz a fejre, egy korty a szájba, egy víz a fejre, egy izo a szájba, egy szivacs a tarkóra, egy iso a szájba, egy zacskós víz az arcba, egy pohár víz a szájba, gyakorlatilag így festett egy kör. S még mindig volt 4…fele…nézem az órám: Még egy kétórás félmaraton és vége…de ha öt perccel beljebb leszek, akkor még meglehet az álomidő is. A tempót lassulónak érzem, fáradok...Ötödik körben kólát kérek, megzavarva az eddig felállt rendet. Jót tesz, nagyon, a következő körben is használom. A kilóméterek fogynak, az idő telik, a tempó viszont nem lassul, már három körben ugyanaz! Szuper, ez kell, ez kell…már csak három. Közben össze vissza ordítanak, jobbról, meg balról, de nem tudok figyelni, csak előre, felfelé, a külvilágot még alig kapcsoltam vissza. Nándi jön mellém az utolsó előtti kör felénél. – „Ez az Ati, nagyon jó vagy, ez kell tovább!…s fut mellettem. Adja a tempót. Nem lassulok, sőt… Beszélgetünk, mesélek, próbálja terelni a figyelmem. Segít frissíteni, le a kalappal. Számolgatja az időmet, számolgatjuk. -"Fuss lazán, innen már az érzelmek vezetnek!" Hát abból van egy kevés bennem, fut át rajtam...Utolsó kör. Eljött. Az utolsó… vagyis már csak öt kilométer és leszaggathatom a termést. Öt nyavajás kilométer és teljesül az álmom, már csak öt…a parktól már csak négy…a fordítótól majdnem három…és közeledik, közeledik…Másfél kilóméterre a parktól a „főkertész” magamra hagy: - „Uram, ezt most már egyedül, ezt már nem veszi el tőled senki, élvezd ki minden percét, az utolsó kétszáz métert pedig jegyezd meg egy életre,  a célban találkozunk” – azzal tempót vált, s elrohan, csak a hátát látom….mondanom sem kell a napszemüveg is bepárásodott.

Jön a cél, közeledik, vagyis én közeledek hozzá, figyelem az órát, hallom az ordítást, - „Garas Attila Ironman!”  Rózsát nyomnak a kezembe, felemelem a szalagot, jelentem itt vagyok! Hazaértem! Hétezer karcsapás, húszezer pedálfordulat, százezer lépés. Az út véget ért, s elkezdődik valami új, valami más…

A gyümölcs beérett, leszakítottam. Jelentem még soha nem ettem édesebbet! :)

Garas Attila, 2014. július 28. https://www.facebook.com/garas.attila

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József