A 2014-es eXtremeMan verseny egy boldog ember szemével

200x150

Gondolom mindenki ismeri azt a közhelyesnek hangzó mondást, HOGY HA EGY ÜZLET BEINDUL ...

Hát az elmúlt időszak eredményei alapján úgy érzem, nekem most beindult. Ne szaladjunk azért ennyire előre, mindent a maga idejében. Előre is elnézést kérek, hogy a történet fonalába látszólag oda nem illő mellékszálakat fűzök majd, de még mindig a hétvége hatása alatt állok. Kezdésnek hadd idézzek egy pár sort egy kedves ismerősömnek írt emailemből: Nagyatádra készülök, mert a másik nagy álmom, h magyar bajnok legyek :) és ehhez közelebb felkészültség terén egy darabig nem fogok állni.

És valóban készültem is, nem is keveset. Bajai Peti valami hihetetlen módon érezte hol van az a határ, amíg még elmehetünk edzésmunka terén. És el is mentünk. 6 nappal Frankfurt után bevállaltam a szombathelyi rövidtávot, ahol a tisztes helytállás volt a cél, amit egy abszolút 4. hely formájában úgy gondolom elértem. Ezután még egy hét komolyabb edzés várt rám, amit egy hosszabb tekeréssel, és egy kb. 25km-es futással zártam le. A verseny hetében már nem várt rám sok leterhelő feladat, így már az előttem álló kihívás feltöltés oldalára koncentráltam. Hálás köszönet ebben Kiss Gergőnek az isteni házi bolognaiért és pizzáért. Pénteken aztán Nagyatád felé vettük az irányt, és megérkezés után sikeresen elintéztük a szokásos verseny előtti köröket. Én még a szokásos 1500m-es úszásomat is megejtettem, majd irány Kaszó a megrendelt pizzáinkkal. Este aztán még felturbóztuk a bringákat a nagy naphoz szükséges kiegészítőkkel, majd irány az ágy, hogy kicsit azért szusszanjuk a másnapi izgalmak előtt.

A szokásos hajnali 5-ös kelés után irány Gyékényes, hogy beállva a Csurgónál kanyargó kocsisorba 6 óra körül megérkezzünk a rajt helyszínére. Ilyenkor már mindenki kellőképpen izgatott ahhoz, hogy úgy érezze az idő úgy száguld, mint egy TGV. Én is így voltam ezzel, így egyszer csak azt vettem észre, hogy már a tóparti becsekkolást csinálom. Valamiért tartottam az úszástól, aminek oka talán a versenyt megelőző két hétben jócskán visszafogott úszásmennyiség lehetett. Aztán már ott álltunk a parton és csodálkozva konstatáltam mennyi ember érzi magát 1.20-as százakra képesnek. Na mindegy is, ezt úgysem az én asztalom megítélni, csak reméltem, hogy nem fognak széjjelcsapni a rajt utáni felfokozott idegállapotban (ahogy azt a Mónika show-ból már megismerhettük). Atesszal megbeszéltük, hogy az úszást amennyire lehet megnyomjuk, hogy minél kevesebb delikvens maradjon velünk a bicaj elejére. Ennek megfelelően a rajt után egyből Ati lábvizére vetődtem, és bíztam benne, hogy felvisz az élre. Igazam is lett. Az 1.20-as úszók hamar megadták magukat, csak Petsuk Zoli tartott ki közülük, de ő a végéig. Mi egy idő után egymás mellett úsztunk Atesszal, amit sosem értek miért csináljuk. Aztán a legtávolabbi visszafordító bójánál előre álltam és vittem a triónkat az úszás végéig egy kis pihivel megszakítva az utolsó egyenesben. A partot érés előtti kavalkádban aztán visszavettem az első pozíciót, és 50 perc körüli idővel partra vezettem a srácokat.

Gyors öltözés után elsőként hagytam el a depót, Atesz átkozódása közepette, amit a meze felráncigálása válthatott ki belőle. Aztán Zoli úgy ment el mellettem az első métereken, mintha az élete függött volna tőle. Okulva a tavalyi hibámból nem akartam elengedni, így felzárkóztam a megengedett követési távolságra. Nem esett jól a tempó, de éreztem, hogy menni fog hosszabb távon is. Miután az erdei úton Zoli elárulta, hogy jól esik neki a bicaj, el is döntöttem, hogy akkor hagyom, hogy ezt kiélvezze, így nem forszíroztam semmilyen tempóváltást. Tettem ezt azért is, mert eddig mindig túlságosan lelkes voltam az első, Nagyatádra bevezető kerékpáros szakaszon, amiért később mindig drágán megfizettem. Tompán, de elkezdtem érezni a derekamat is, így még inkább megelégedtem a követő szerepével. Aztán Nagyatádon Zoli frissítése kicsit lassabbra sikerült, én meg odaléptem, hogy vigyem tovább a tempót, így akaratlanul is nyitottam egy pár mp-es rést köztünk. Ez aztán a belegi fordítóig fél percesre hízott. Éreztem, hogy most mennem kell, mert Zoli nem halad úgy, ahogy eddig, viszont a futáson könnyen megtréfálhat bárkit. Nem is beszélve, hogy Nagyatádról kifelé jövet láttam, hogy már elég közel van Atesz, Kis Gyuszi és még jópár stabil kerékpáros. Jobb szeretem, ha van pacemakerem, de itt most kockáztatnom kellett. Tovább vinnem egy tempót, amit nem tudom, hogy meddig bírok. A frissítést a Frankfurtban már bevált minta alapján csináltam, ami most is működött, így csak az egyre fokozódó, de még kontrollálható derékfájásom jelentett némi nehézséget. Láttam, hogy Kis Gyula kőkeményen hajtja a nagyáttételt, és jön utána Nagy Geri is, viszont a többiek szépen fokozatosan csúsztak hátrébb. Úgy gondoltam, hogy az utolsó körön már visszaveszek kicsit, mert mégiscsak vár rám némi futás. A fejemben az járt, hogy ha Gyula utolér is, hát istenem majd kezdjük együtt a futást és győzzön a jobbik. Végül nem ért utol, de 2 percen belül kezdett el futni hozzám képest.

Bicajon még nem éreztem, mivel a tavalyihoz képest nem volt olyan irdatlan meleg, de futáson azért már szembesültem vele, hogy akárhogy is, de mégis csak július vége van, és nem fázom. Gondoltam is, hogy szegény Herr Gyula itt előttem ebben a fekete szövetnadrágban mennyire érezheti komfortosan magát, de aztán már inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért esik ennyire kellemetlenül az első pár km. Ott és akkor egy ideig biztos voltam benne, hogy jól megszivattam magam a kerékpáron, és most majd jól megiszom ennek a levét. Mégse ennek a levét ittam, hanem az előző két IM-en jól bevált kóla-víz kombinációt, ami nálam valamiért mostanában fantasztikusan működik. Az első kör fordítója után a lejtmenetben jött velem szembe Gyuszi, és láttam, hogy iszonyatosan jól mozog, amit magammal kapcsolatban pont nem éreztem. Nem tudtam semmit a tempóról és az előnyömről is csak annyit, hogy kb 2 perc, ami ismerve Kis Gyuszi futómúltját közel sem volt megnyugtató számomra. Aztán az első kör végén fél füllel hallottam, hogy 3.45 körüli tempóról esik szó, amit azért elfogadhatónak értékeltem. Aztán még lejjebb ment a pulzusom, amikor láttam, hogy Gyula kissé később jön, mint vártam. Herr Gyula is nyugtatott, hogy lazuljak ki és csak magamra figyeljek. Aztán a második kör fordítójánál indított egy órát, és mire megint jött szembe Gyuszi mondta, hogy az előnyöm 5 perc körüli. Ez ismét erőt adott, és már nem is éreztem annyira kellemetlenül magamat. A kör végén aztán megint 4 percen belüli tempót mondtak be, és ekkor Borbély Miki azt tanácsolta, hogy nézzek ki valakit és fussak kicsit vele, hogy még inkább sikerüljön stabilizálni a tempómat. Cseik Marci pont kapóra jött, mert jó kis iramot futott, ami csak kicsivel volt lassabb az én korábbi tempómnál. Megkérdeztem, hogy nem bánja e, ha kicsit csatlakozom hozzá, és mivel ő ezt udvariasan megengedte, így is tettem. Még azt is megmerészeltem kérdezni, hogy miért adja el a csodálatos bicaját, hiszen épp csak hogy összerakta erre az idényre. Na, de a részletekkel nem untatnék senkit, akit érdekel kérdezze meg magát Marcit, biztos szívesen elmondja. 1 km után azonban mondta, hogy inkább menjek tovább, mert úgy érzi csak lassít engem, így elköszöntünk és folytattam ismét magányosan. Gyűltek az emberek a futópályán, és a hőmérő higanyszála is már 33 fok körül járt, így tudtam, hogy frissítő állomást a tempó miatt kihagyni tilos, sőt pár lépés séta is bele kell férjen. Kóla, víz, sótabletta és egy kis dinnye. Ezeket vettem csak magamhoz futáson. Szerencsére elegek voltak, hogy elkerüljem a szokásos futás közbeni megrogyást. Természetesen nem ezek jelentik a titkos receptet, de kellenek hozzá, mint a mesében a só fontosságának megértése a megbocsátáshoz. Kellett hozzá emellett rengeteg lefutott kilométer, ami nem mindig esett jól, de tudtam, hogy milyen célt szolgálnak majd a jövőben. Tudtam, hogy az összes 4 percen belül lefutott méter most engem segít ezen a versenyen. És valóban, az üldözőim nem közeledtek, hanem egyre jobban maradtak le. Valahogy mégis azt vártam, mint Thomas Hellriegel annó hawaii-on, hogy a semmiből előugrik valaki (én a versenytől távol maradó Vatai Mikire gondoltam), és előttem szakítja át a célszalagot. Aztán a futás 7. körének második felében leköröztem az akkor még második helyen lévő Kis Gyuszit is, így tudtam, hogy az előnyöm legalább 20 perc a másodikhoz képest, emellett még mindig én futom a leggyorsabb tempót is a pályán lévők közül. Volt még hátra azonban egy kör. A segítőim bemondták, hogy 8.25 körüli idő lehet a vége, ha nem lassulok számottevően az utolsó körre, de sokan már azt tanácsolták, hogy csak kocogjam végig, mert az idő másodlagos. Így hát lekocogtam az utolsó körömet, és új egyéni csúccsal 8.26.19 alatt teljesítettem a 25. jubileumi eXtremeMan Nagyatád versenyt.

Milyen volt elsőnek végigfutni a célegyenesen? Hihetetlen, óriási, szavakkal le nem írható élmény. A gyengeség jele volt, vagy inkább a kitörő érzelmeké, de megkönnyeztem a célba érkezést. Tették ezt rajtam kívül még jópáran, köztük az egyik iszonyatosan kemény ügyvéd barátom, aki csak annyit mondott elcsukló hangon miután beért a célba: Marci, Te ezeket ma nem csupán megverted itt ... ; Az ember az ilyen akaratlanul, mélyről feltörő érzések miatt csinálja ezt, és ezek az érzelmi megnyilvánulások lökik tovább és tovább az úton. Hasonlóan sokat jelentett egy korábbi Magyar Bajnok verseny utáni sms-e, valamint több, szintén magyar bajnok bíztatása a futó pályán.

5 évvel ezelőtt 2009-ben itt indultam el az úton Nagyatádon, és az 5-ik egyéni részvételemen itt értem fel a csúcsra. Nem egy könnyen jött eredmény volt ez, ezért is nagyon értékes számomra. A 2010-es 3. helyezésem után éreztem úgy először, hogy lehet keresnivalóm ezen az úton, talán több is mint a puszta részvétel. Aztán jöttek a szokásos hullámvasutas részek, amik sajnos a motivációmon is nyomot hagytak. Ezekben az időkben jelentett óriási segítséget az sok bíztatás, amit mindenhonnan kaptam. Aztán 2013 végén végre jött egy régen várt megerősítés a podersdorfi abszolút 3. hellyel, és újult erővel vetettem bele magam abba a mókuskerékbe, amit a munka és triatlon állandó váltakozása jelentett. Aztán 2014-ben beindult az a bizonyos üzlet, mégha kicsit döcögve is. Egy defekt miatt feladott grazi féltáv, majd az azt követő keszthelyi szenvedés, csak még jobban megerősített abban, hogy bizonyítanom kell. Ahogy Kis Gyula is leírta a kudarcok talán még inkább megerősítenek, de szerintem e mellett kell némi pozitív visszacsatolás is. Esetemben a pozitív visszajelzés még a kudarcoknál is nagyobb erővel lök a kitűzött célok felé. A balatonman-en egyértelműen meg akartam mutatni mindenkinek, hogy ki is az a Flander Marci. Végül nem kis küzdelemben, de sikerült, és onnantól úgy éreztem bármire képes vagyok. Még keményebben edzettem, és habár fejben tudtam, hogy a pihenők azért vannak, hogy a szervezetem felépítse magát a következő megmérettetésre, valahol belül mégis bűntudatom volt, hogy nem edzek, vagy nem eleget, miközben a versenytársaim biztos kinn gyűrik a kilométereket. Mentális része ez az edzéseknek, de ki mondta, hogy nem fontos. Ha nehezen is, de elfogadtam. És megérte. Frankfurtban az ismeretlen meghódítása mellett 3000 emberrel, és mint mindig magammal kellett megküzdenem. Végre elhittem és jól alkalmaztam Kindl Gábor 10.000Kcal reggelijéről szóló írását, így életem első IM versenyén mentem végig komolyabb holtpont nélkül, elérve ezzel az idei évem egyik legnagyobb álmát a hawaii részvételt. És miért csak az egyik legnagyobb álmomat értem el ott? Természetesen azért, mert a másik az IM Magyar bajnoki cím volt.

Sokan teszik fel maguknak a kérdést, hogy valóra válthatóak-e az álmok? Az én válaszom rá az, hogy IGEN. Sokat kell viszont érte tenni, sok nehéz döntést meghozni, és még ez sem garantálja a sikert. Kell hozzá egy nagy adag szerencse és olyan emberek, akik az ember mellé állnak a nehéz pillanatokban. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy Magyarországon azok, akik ezen a rögös, hosszú, lemondásokkal teli, de a végén katarzist nyújtó úton járnak, azaz MI IRONMAN-ek egy olyan közösség vagyunk, ahol mindenki hisz az álmai valóra válásának lehetőségében, és ebben, ha kell lehetőségéhez mérten segíti a többieket is.

Én is szeretnék ezért újfent köszönetet mondani mindenkinek, aki az útra lépésem óta bármilyen módon segít, vagy segített, hogy sikerüljön valóra váltani az álmom. Köszönöm a családomnak, akikre bármikor és bármiben feltétel nélkül számíthatok. A barátoknak, ismerősöknek, edzőtársaknak, akik bíztatnak, motiválnak, hogy erősebbé válhassak. Az egyesületemnek, a Mogyi SE-nek, Borbély Miklóssal az élen, akik az első, triatlonban tett bizonytalan lépéseim óta támogatnak. Bajai Petinek, aki professzionális szintre emelte az edzésterv írást, ezzel is hozzásegítve két magyar bajnoki és korosztályos európa bajnoki címhez. A Highfive Magyarország-nak és Berecki Lacinak, hogy az elsők között álltak mellém, és ellátnak a szükséges frissítőkkel. Skoff Gábornak, aki hasznos tanácsaival és közreműködésével megadta a kezdeti lökést, Inhoff Józsefnek és a pécsi Futóbolond cipőboltnak, hogy asics cipőkben készülhettem és versenyezhettem. Kiss Gergő ironmannek, aki olyan mértékben hitt bennem, ahogy kevesen mások. A versenyeimen és most is segítő Balog Ádinak, Meskó Gábornak, Karcsinak, Évinek és a többieknek. Valamint az összes versenytársnak és szurkolónak, aki a verseny során bíztatott. Köszönöm ifj. Dr. Herr Gyulának és csapatának, hogy immár 25 éve van hová hazatérniük mindazoknak, akik ehhez az egyre bővülő családhoz tartoznak.

Szeretnék továbbá gratulálni minden célba érkezőnek, köztük is a mogyisoknak, mert szuper jól versenyeztek, és újfent bebizonyították, hogy Baja igenis komolyan jelen van a hazai Ironman térképen. Külön gratuláció Csilics Attilának és Varga Petinek az egyéni csúcsokhoz, Juhász Áginak az abszolút dobogóhoz valamint, a tiszteletbeli mogyisainknak ifj. prof. emeritus Tímár 'Csabai' Attilának és a legvidámabb elsőbálozónak Szöllősi Oszinak, valamint Braun Ferinek, hogy elindultak az úton.

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József