113.438 szívdobbanás, avagy egy IronMan születése 2014-ben

200x150

113.438 szívdobbanás

113.000 ennyibe került Nekem, hogy azon a bizonyos július 26-i nyári napon Vasemberré érjek, hogy kimondja valaki: „Rózsavölgyi Balázs, Vasember”. De ne rohanjunk ennyire előre, nem itt kezdődik a történetem és ez csak a jéghegy (első) csúcsa volt, mögötte sokkal több fontos dolog történt.

 

"Meggyőződésem, hogy minden férfi számára az igazi beteljesülés az, hogy ha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd megfáradva, de mégis diadalittasan elfekszik a csatatéren."
Vince Lombardi


Komoly sport múltam nem volt sose. Kerékpározni imádtam és nagyon sokat mentem, 100-200 km-eket bármikor hétvégén. És volt egy komolyabb túrám 2012-ben, amikor Kornél és Joe barátommal kitekertünk Franciaországba, akkor 13 napon keresztül mentünk 170 km-t naponta.
Már arra is jó érzés volt felkészülni, ott változott meg az életem először.
2013 nyarának végén jött egy figyelmeztetés az élettől, egy apró közlekedési baleset kerékpárral. Szerencsére törés nélkül megúsztam, hogy egy autó utasa belső sávban állva a pirosnál kinyitotta az ajtót előttem. 3 hétig ugyan otthon feküdtem, akkora ütést kapott a vállam, de szerencsés voltam egy ilyen figyelmeztetéssel. Ezelőtt már elég sokszor futottam is, de inkább csak 10 km-eket.
Már korábban is hallottam az IronMan-ről, de komolyabban nem vetettem bele magam, hogy most akkor mi is ez pontosan. Ezalatt a 3 hét alatt az ágyban fekve volt időm utána nézni. Néztem a távot, hogy miket írnak róla, kerestem több edzéstervet is, első sorban 20 hetes alap felkészülési terveket nézegettem, mondván ha belevágnék nekem elég egy épphogy célba-érés is.
Ahogy ott fekve nézegettem ezeket az edzésterveket, az tűnt fel, hogy nem sokkal nehezebbek, mint amit én a bringatúra előtt csináltam (akkor a bringa mellett úszni jártam el és heti 3 rövidebb futás volt még). Akkor még nem láttam át, hogy mit is jelent egy ilyen felkészülés, tévedtem, sokkal nehezebb, mint akkor gondoltam. De a tervek azért vannak, hogy átírjuk őket. :-) Végül egy sokkal erősebb edzéstervet hajtottam végre, mint ekkor gondoltam volna.

 

Ekkor még gyorsan leültem Petendi Aurél, 3x IronMan barátommal egyet sörözni, hogy megbeszéljem vele, képes lehetek-e rá? Szerinte igen, vágjak bele. Még aznap este otthon megnéztem a 2012-es Sport Tv-s kisfilmet róla. Ahogy láttam a harcosokat, párás tekintettel eldöntöttem, hogy jövőre ott leszek! Épp, hogy elkezdtem a nem túl tudatos edzéseimet IronMan felkészülésnek hívni, amikor az egyik bringázásomról hazaérve találkoztam Garas Atival. Arról, hogy ez hogyan zajlott két külön verziónk van, Ati szerint én nekitoltam a bringát a lábának, én úgy emlékszem, hogy leszálltam a bringáról és ő tartotta az ajtót és megvárt, hogy leszálljak, úgy kezdtünk el beszélgetni első sorban a bringázásról, és hogy mire is edzünk mindketten. Nem lehetett véletlen, hogy akkor az egyik legtöbbet készülő elsőbálozóval találkoztam.
Ő az, aki a XIII. kerületi futónagykövet, aki az Angyalcipők életét is szervezi. Pont akkoriban kezdett egy jó csapat kialakulni a futók között (előtte is jó csapatot alkotott az állandó „mag”, de akkor csatlakozott több lelkes és azóta is nagyon aktív futó).
Eleinte a közös edzések során húztuk egymást felfelé. Én tudtam bringázásról tanácsokat adni neki, ő nekem futásról. Aztán gyorsan utolért bringán is Ati :-) így már csak én voltam a tanítvány. Nagyon sokat segítettünk egymásnak, ha mást nem egy-egy beszélgetéssel.

Januárban futottam le életem első félmaratonját, amit aztán gyorsan még kettő követett. Sok közös futóverseny az Angyalcipősökkel, sok közös futás, új barátságok, új kapcsolatok :-)
Szerencsére hamar véget ért a görgőzős időszak, így februárban már a szabadban hajtottam a bringát. Ekkor már egyre tudatosabbak volta az edzések és ilyenkor már úszni is jártam. Apropó úszás, jó úszó sose voltam, nem tudok úszni a mai napig… mellúszásban kényelmesen elvagyok, tempóm is egész jó, de gyorsúszásba nem vágtam bele a fejszém. Úgy voltam vele, amit másoktól is hallottam, hogy az úszáson csak veszteni lehet, nyerni nem. És igazából az nagyon csak a bemelegítés az IronMan-re. Így nem zavart, hogy én „csak” mellúszó vagyok, van erőm ahhoz és nem akarom megváltani a világot. Majd amikor augusztusban elkezdem a jövő évi versenyre a felkészülést, akkor úszóedzővel megtanulok gyorsúszni, most magamtól nem állok neki, mert csak nehezebb lesz kijavítani a hibásan megtanult mozgásokat.

Ilyenkor állt be, hogy hétfő délután úszás, kedd reggel futó fartlek, kedd délután bringás fartlek, szerda reggel úszás (opcionális), szerda délután Angyalcipős közös futóedzés, csütörtök úszás, péntek pihenőnap, hétvégén pedig végre hosszú edzések :-) nagy bringázások, hosszabb futások.

Próbáltam tudatosan csinálni mindent, de egy kisebb sérülés közbeszólt. Mint utólag kiderült vitaminhiány volt az oka. Ekkor kerestem fel Klima Anitát és Tihanyi Andrást, akik rendbe tették a táplálkozásom. Pár hónap alatt a súlyom is már közelíteni kezdett egy ideálishoz (még van mit leadni, de még van is idő rá a következő versenyig). Sose gondoltam, hogy én egy IronMan-re készülök, mindig az lebegett előttem, hogy a 2016-os versenyen akarok egy jót menni, addig tart a felkészülésem. Van addig is IronMan verseny, de azok felmérések lesznek, hogy hol tartok.

Szerencsére a sérülés se tartott sokáig, de a tervezett maratoni futásom elmaradt így. Ekkor dőlt el, hogy életem első maratonja Atádon lesz majd.

Szépen lassan fejlesztgettem a bringámat is, utolsó pár dolgot árpilis körül szereztem be (új kerékszett, lánc és hátsó kazetta csere… majd egy új váltókar, mert eltört a régi)

Első triatlon versenyem Velencén az eXtremeMan 51.5 volt. Nagyon jó időben, nagyon nagy elánnal vágtunk neki. Aztán ez vissza is ütött :D Pontosabban az, hogy az egyik csavar, ami a nyergemet tartotta, eltört. Ezért nem szabad egy verseny előtt új dolgokat rakni a bringára! Új volt a nyeregcső és hibás volt egy csavar. Így a 40 km bringából 27 km-en keresztül nem tudtam ülni, vagy ha igen, akkor egyensúlyoznom kellett, hogy a nyergen maradjak. Ez a futásnál bosszulta meg magát, nagyon fájt a farizmom addigra már.

Pár héttel Velence előtt csináltunk egy saját rendezésű Féltávot, elmentünk a Dagályba úszni, majd hazamentünk és bringáztunk 90 km-t, ahonnan az Óbudai Futófesztiválra érkeztünk és ott egy félmaratont futottunk. Ez nagyon jól sikerült, de a versenyszámok közti kisebb szünetek miatt azért nem volt teljesen triatlon :-)

A Készülj Velünk programban meghirdetett Nagyatádi edzőtábor nagyon jó hangulatú volt, mindenkinek csak ajánlatni tudom. Sokat edzettünk és sokat tanultam a tapasztalt versenyzőktől. Jeszenszky Pétert megismerni pedig egy külön élmény volt, az ő tapasztalta és tudása minden elismerést megérdemel. Pont ott voltam, amikor Herr Gyula elmondta neki, hogy Kaposváron ő is már a professzorok társaságának tagja lesz. Nagyon tanulságos volt látni, amilyen tisztelttel fogadta ezt, kevesen tisztelik annyira a sportágat és a versenyt, mint Ő.
Az edzőtábor végén ott volt a féltáv, amit nagyon ügyesen megszerveztek. Nem lehetett okunk panaszra. Ez is még tanulóverseny volt:-) sokat tanultam, hogy hogyan frissítsek jobban, és hogy mit is jelent, hogy hűteni kell magunkat bringán… Jó tapasztalat volt.

Ahogy egyre közelebb kerültünk a versenyhez, úgy vált minden mozdulat egyre veszélyesebbé. Utolsó hónapban már nem is mertem bringával járni dolgozni, nehogy történjem bármi apróság, ami kockáztatja a sikeres indulást.

Eljött a verseny hete, és csütörtök reggel össze is pakoltunk, és célba vettük Gyékényest, ahol egy kis átmozgató edzés, úszás a tóban, ismerkedés a pályával volt a program.
Nagyon jó volt, hogy Ati és Mixi is elsőbálozóként mentünk. A szállásunkon pedig Dobay Attila 3x IronMan várt minket.
Pénteken még egy kis átmozgatás. Ezt a két napot, csütörtök-péntek, átsírtuk a nevetéstől, annyira jó hangulat volt. Azért látszott a verseny miatti feszültség, Garas Ati folyamatosan időzavarban volt, Mixi 15 perces lemaradással váltott témát, én pedig néha elfelejtettem beszélni…

Pénteken érkeztek meg a lányok is. Akik közül Réka és Kitti váltóban teljesítette a távot. Erika pedig miattam jött le. Ő értem felelt. Hetek óta minden kívánságom teljesíti, hogy ami csak lehet, hibátlan legyen majd. Ott áll mögöttem és segít. Kaposváron látott először triatlon versenyt és azóta megfertőzte, élvezi egyenlőre nézőként. Minden pillanatát. Amikor küzdenek az emberek, amikor látja az arcukat, amikor az örömöt, ahogy támogatják egymást, ahogy a kísérőik támogatják a versenyzőket. Tényleg minden pillanatot. Még pénteken az átmozgatás után futócucc leadás, jegyek kikészítése, bringa felmatricázása… majd 21:00kor lámpaoltás. 22:00-ra mindenki aludt is, ami ritka azért egy elsőbálozók között. Egész sokat pihentünk. 3:30kor ébredés és indulás. Hangulat továbbra is hibátlan volt. Depózás után találkoztam Apumékkal, akik voltak olyan kedvesek, rendesek hogy hajnali 4kor leutazta Fehérvárról, hogy megnézzenek és szurkoljanak egész nap. Végülis nélkülük nem sikerült volna.

Bemelegítés után Atival ott álltunk a jobb oldalon a kerítés mellett, vártuk a rajtot, hallgattuk az ismerős zenéket. Már a Final Countdown alatt libabőrös volt mindenem, majd a Vangelis alatt be is párásodott a szemüvegem „valahogy”. Nagyon megható volt. Tudtam, hogy most fogják ellőni a rajtot, de csak így videók alapján. És el is dörrent az ágyú. „Eldörrent az ágyú”, „Eldörrent az ágyú és most nem a videót nézem”, „Menni kéne”, „Menjünk már”, „Úszással kezdünk”, „Most itt vagyok és próbára teszem magam”, „Jé, elindultunk” ilyen és hasonló gondolatok futottak végig a fejemben, mire eljutottam a vízbe (fél perc se volt). Első percben a tömegben valaki olyan szerencsétlenül rúgott a lábamba, hogy a chipem majdnem leesett, gyorsan odakaptam és kezembe vettem a chipet. „De most mit csináljak ezzel?” „ így nem tudok normálisan úszni” „Na jó, beteszem az úszósapka alá” és ez végül egész jó ötlet volt. De nem tagadom, kicsit megijesztett a helyzet, lehet h kicsit emiatt is rosszul esett az úszás eleje. Ekkora tömegben még nem úsztam. Próbáltam a szélén lenni, de itt nagyon sokan vannak. Annyira csapkodott a 600 ember, hogy alig kaptam levegőt. Kicsit bepánikoltam, de gyorsan körülnéztem és nem voltak sokan köztem és a legszéle közt, így oda ki is úsztam. Ott aztán meg tudtam nyugodni, és elkezdhettem az úszást. Ezt kellett túlélni, az első 7-8 percet. Onnan már széthúzódott a mezőny annyira, hogy lehetett nyugodtabban úszni, fordítóknál kicsit sűrűbben voltunk.
Kerestem a lábvizeket. Ha nem tetszett, amin úsztam, felúsztam eggyel előrébb lévőre. Próbáltam nyugtatni magam, hogy hosszú még a nap, ráérek… elvagyok itt a narancssárga nadrágos mögött:-) egyenest úszik és kényelmes tempóban. Jó lesz ez. Így ment el a két kör. Kijöttem a vízből és gyorsan levettem a sapkát, hogy a chipet kivegyem és kézben alacsonyan elhúzzam a szőnyeg felett. Csippant is, szuper. Táska felvesz, irány öltözni, tömegnyomor volt ott, „Akkor csak nadrágot cserélek itt, a pólót majd kint felveszem”, bringa megvan, felöltözés teljes, gél benyomva, indulok, de „Hol a chip?” „Akkor irány vissza” vissza is mentem, kerestem a chipet, majd az öltözőben is, ott sincs… sehol. Apum a bokor túloldaláról kérdezi aggódva, hogy mit keresek, el is mondtam neki. Jópár percet eltöltöttem így… nem tudom, hogy mennyit, de semmi nyoma. Kerestem egy pályabírót, aki annyit mondott, hogy menjek, majd maximum egy időm lesz, nem lesznek részidejeim… „hát rendben… akkor így megyek”. El is indultam a bringával, csak a pulzusra figyelve. Az volt a taktikám, hogy a lehető legjobban fogjam vissza magam és akkor nem lesz gond. Ha azt megyek, amit tudok, akkor megborulok a maraton alatt.

Nagyon erős szembeszél kapott el minket, miután Ágneslakról kikanyarodtunk a főútra. Az emelkedő aljáig 33 km/h volt az átlagom, az emelkedőre ez 31-re ment vissza. Ekkor jött, hogy fogjam vissza magam… nem kell menni ennyire. „Lehet, hogy most még rendben van a pulzusom, de visszaüthet 10 óra felett” úgyhogy nyugodt is maradtam. Ettem ittam, ahogy elő volt írva, de az Ágneslak-Böhönye szakaszon kicsit kevés volt a folyadék, mivel az egyik kulacs, amit kaptam félig üres volt, és nem is 0,7 l-es volt egyik se, csak 0,5.
Amikor beértem Atádra nagyon nagy ordibálásba kezdett az Angyalcipős szurkolói csapat. Lejöttek és értünk szorítottak. Jó volt látni őket. Olyan aranyosak. Megjött Kornél is, Juci és Edó is nagyon szurkol, ET csinálja a számtalan fényképet, és Erika is ott van és várja, hogy kérjek valamit, hogy segíthessen, de szerencsére mindenem megvan, ami a versenyhez kell, most hogy láttam őket is.
Befordultam a Versenyközpont felé. A chipszőnyeg előtt szóltak valamit a bírók, de nem értettem. Aztán hallottam, hogyálljak meg. Nem értettem, de megálltam. Mint kiderült Apumék voltak olyan ügyesek, hogy szóltak a szervezőknek, hogy nincs chipem, ezért ott vártak egy új chippel, amire áttöltötték az addigi adataim (nagyjából). Túlmentem sajnos rajtuk, mire meghallottam, hogy álljak meg, így vissza kellett fordulnom. Megkaptam a chipet, a szervező lány fel is tette a bokámra, hogy minél kevesebb kiesés legyen. A cipőmet se kellett leszednem a pedálról. Megnyugtatott ez a jelenet egy kicsit. Ha ezt nem kapom meg, akkor érvénytelen lett volna a versenyem, mint utólag kiderült. Ezért is mondtam, hogy Apum nélkül nem ment volna, nélkülük nem tudtam volna teljesíteni.
A kiskörök nem voltak valami élvezetesek. Kicsit ingerszegény a táj is, kicsit kellemetlen érzés a kéregetők hadán átmenni számomra. Egyre többen lettünk a pályán és egyre több ismerős tűnt fel. Akivel tudtuk üdvözöltük egymást, de nem sikerült minden körben. Atádra befelé erős szembeszél volt. Ez is szerepet játszott, hogy nem mentem egy nagy időt, az is hogy tudatosan visszafogtam magam és az is, hogy nem esett jól a könyöklés, ezért más fogást választottam (sajnos egy kátyú miatt akkora ütést kapott a lágyabb részem még Ágneslak előtt, hogy a könyöklési pozíció kellemetlen volt). Eltelt a 3 kör és 5:54-t mutatott az órám, amikor leszálltam (a hivatalos időben 6 óra feletti bringát kaptam, mert nem tudták eldönteni, hogy mikor indultam ki a bringapályára, ezért oda egy pontosan 2 perces depót számoltak).
A frissítők hibátlanok voltak szerintem. Elegendő is és jó távolságokban egymástól. A kiskörökre elég lett volna 1-1 kulacs két frissítő közt. De általában 2-t kértem és locsoltam magam, amennyire lehetett. Még a 2. kiskör alatt lepődtem meg, a tudatos étkezés ellenére jött egy inger, hogy éhes vagyok. :-) „Ez legyen a kisebb gond, van nálam mit enni, akkor eszünk kicsit többet”.
Minden körben szurkoltak. Amikor az utolsó körre indultam a frissítő soron megelőztem egy hölgyet (én nem vettem észre, de biztos, hogy így volt). Az egyik rendező szólt is neki épp „Te vagy a legcsinosabb lány a mezőnyben” nem tudtam nem visszareagálni, hogy „Köszi szépen, ilyet se mondtak még nekem”. Jó kör volt ez.
Bringáról leszálltam, majd el is vették tőlem, még megveregettem a nyergemet, és megköszöntem neki a jó munkát, jól dolgozott alattam :-)

Jött a kicsit félő számom, a futás. Nem tudtam, hogy mire leszek képes. Mi lesz ekkor.
Nagyon nagy meleg volt és már azért 7 óránál többet mutatott a versenyóra, szerettem volna korábban végezni. itt már 7,5 körül lehetett az a mutató.
Jó volt látni a pályán a nagyokat is. Ők is emberek :-) ők is ezzel a versennyel küzdenek, mint én. Persze, másik dimenzióban, de ez nem sokat számít. Első körön még vitt a bringás lendület és itt még azt sejtettem, hogy ugyanazzal a pulzussal menni fog, mint amikor „csak” futok. Ez erősre is sikerült, nem feltétlen kellett volna. A fordítóból vissza nagyon meleg volt, ott nem volt semmi árnyék. A dinnye a parkban életet mentett, onnan minden körben vártam, hogy eljussak oda. A park után láttam a Spuris csapatom. Ők is mindenben segítettek, sót többször is kértem és vizes zacskókat is kaptam, amikor kellett. Bármi kérésem teljesítették volna, de ennyivel bőven beértem. Nagyon sokat segített.
Fejben 4 részre osztottam a futást, az első a félmaraton volt. Aztán 10 km- két kör a szigeten. Majd egy szenvedős 7. kör és az utolsó a befutás. Ez volt a terv, egész sikerült is tartani.
Félmaraton eljött. Közben megérkezett Peti barátom, aki ugyan nem indult, nem is akart, de azért bringával letekert Pestről Atádra (igen, végig bringázott), mondván, hogy akkor neki is legyen valami sport teljesítménye aznap… Hát volt! :-) Nagy vagy Peti!
Jó érzés volt találkozni vele, pár szót váltottunk is, majd ő elment ebédelni. A versenyközpontban minden kérésem lesték barátaim, az Angyalcipős barátaim, édesapám és mindenki :-)
Sokszor volt, hogy olyanok köszöntek névről, akiket fel se ismertem, vagy éppen nem láttam, hogy ki volt. Tőlük utólag is bocsánatot kérek. Próbáltam mosolyogni vagy inteni ilyenkor, de könnyen lehet, hogy csak vicsorgás lett belőle.
Még az első szakaszban a félmaraton alatt egyszer begörcsölt a lábam, nem tudom, hogy mitől, nagyon hirtelen, előjel nélkül. Ekkor egy kedves idegen lány segített ki, akivel utána többször is találkoztam és mindig kérdezte, hogy vagyok, a végén már csak mosolyogtunk egymásra (ő mosolygott én csak az arcizmaim rángattam logika nélkül). Még a 2. kör alatt egy frissítő ponton valaki locsolta a versenyzőket, akik kérték. Sajnos az illető eláztatta a cipőmet, mert pont összevizezte. A Versenyközpontban nem láttam Erikát, amikor odaértem, épp Mixinek segített. Pedig el akartam kérni a váltó cipőmet, ami száraz. Sebaj, gondoltam. És nem is volt baj, hamar megszáradt. 3. kör alatt már nem is éreztem, hogy vizes lenne. Letelt a félmaraton.


Jött a „két szigetkör” rész. Azon gondolkoztam, hogy már csak egy félmaraton van hátra, már csak a fele. („Már csak a fele”, mintha az úszás és kerékpározás nem is számítana sehova) és ha az életem legnehezebb félmaratonját veszem alapul, akkor már „csak” annyi van hátra legrosszabb esetben. De nem olyan volt, mint életem legnehezebb félmaratonja, mármint a tempó olyan, vagy inkább rosszabb volt, de az érzés nem. Jól éreztem magam. Amikor futottam, akkor igyekeztem a futó-mozgást megtartani, de ha úgy éreztem, hogy szükséges, akkor sétáltam. Sétáltam sokszor. Ez van :-) De jól éreztem magam. Az 5. köröm alatt jött szembe Ati, és már láttam, hogy a befutásra készül. Nagyon nagy öröm volt számomra. Majd amikor meg is előzött, akkor bíztattam. Befutott és hallottam. És láttam a korláton keresztül. Láttam, ahogy az Angyalok mennek oda hozzá, mert kijött a befutórész szélére, a kerítéshez. Ekkor kezdtem meg a 6. körömet, Ati 11 órán belüli IronMan!!! és csak egy árok választ el tőle, látom ahogy épp megöleli Jucit. Nem tudok nem odamenni. Gratulálnom kell neki. De még van 3 köröm. Nem érdekel, nem vesztek semmit, amíg odamegyek a kerítéshez. Ha nehezen is, de átugrottam az árkot… vagy akartam… mindegy. Gratulálok és megölelem. Nem érti, hogy mit keres itt és visszazavar a pályára :-) ráér… mondom, gratulálok!
Azért csak visszavánszorogtam hogy a 6. körömet teljesítsem. Jó érzés volt, hogy ő már bent van, sikerült az álma! 11 órán belül, elsőbálozóként. Én korábban elengedtem az álmom, a 12 órán belüli időt… Nem volt nehéz, azt hittem nehezebb lesz, de ebben a napban nem volt benne. Egy holtpont jött el számomra a futás közben, a 6. kör :D az egész… görcsöt kaptam, meg is álltam, fájtam, minden gondom, bajom volt. Habár a körben apum már kijelentette, hogy innen már meglesz, még nem láttam a célkaput a szemem előtt. De nagyon jó érzéssel fogott el, hogy arra gondoltam, ha most elérek a Versenyközpontig, szólhatok Erikának, hogy készítse elő a befutópólómat, mert amikor legközelebb jövök, már magammal is vihetem.
A 7. kör nem volt vészes, persze sétálós volt. Első sorban a frissítőknél, és ahol „kellett” ott 10 levegővételt engedtem magamnak, többet nem. Amíg 10x levegőt veszek, addig sétálhatok. Utolsó körömet amikor megkezdtem az Angyalok már nagyon készültek a 2/3 Maratonjukra, nem tudom, hogyan ment nekik ilyen jól. Egész nap lesték a kívánságainkat, buzdítottak, ordítottak. Ugráltak a napon… Mindent megtettek értünk! És utána futottak egy 2/3 maratont… hősök!
Az utolsó körre amikor elindultam, Ati a pálya széléről üdvözölt, pacsiztunk, majd megbúbolta a fejem, hogy most már én is meg fogom csinálni, most már én is IronMan leszek. És itt tört el az a bizonyos mécses bennem. Innen az egész köröm egy örömfutás volt. „Futás”… :D 40 perces 5,2 km-t nem neveznék futásnak, de itt már csak ennyire futotta tőlem. Az egész kört élveztem, itt már más érzés volt. Szép volt minden, és itt már mindent szerettem „Szeretem a pályát”, „Szeretem, ha megelőznek”, „Szeretem, ha megelőzök valakit”, „Szeretem a parkot”, „Szeretem a frissítőpontokat”, „Szeretem az emelkedőt a híd után”… mindent szerettem! MINDENT!


A frissítőállomásokon a fiataloknak megköszöntem, hogy egész nap frissítettek, és mondtam nekik, hogy én ma már nem jövök… erre mindig jobban és jobban szurkoltak. A parkban a dinnyés lányoknak külön köszönet járt, és puszi is az utolsó frissítőmnek. Park után a Spuris a sátor előtt elhaladva mind meghajoltak előttem, hogy innen már IronMan vagyok, 1 km se választ el ettől. Kindl Gábor is végig segített. Jó volt látni őt is. Fantasztikus érzés egy ilyen személy csapatában lenni.
Még páran elfutottak mellettem, még páran tudtak futni rendesen. Odaértem a Versenyközponthoz. Kornél odaadta a pólómat, amiben szerettem volna befutni. Az Angyalcipős mezem! Annyi erőt adtak egész évben, ez a minimum tőlem. Megállok egy pillanatra, hogy átvegyem a pólót, majd indulnék, de begörcsölötem, nem tudtam kiszedni a görcsöt a lábamból, úgyhogy elindultam. „Futás közben nem érzem”, „Akkor nem állok már meg”, „Miért is állnék meg? Most már csak annyi a dolgom, hogy ezt a 100 métert megteszem”, „Most már Vasember vagyok” :-)

Át is verekedtem magam a 2/3 maratonosokon, mert ők tőlem balra futottak el, ekkor érkezett meg a csapat eleje a futópályára, pont ahol én szenvedtem épp. Nekem balra volt a befutósávom, átjutottam rajtuk. Most már látom a célt. „Most már látom a célt”, „Most már nem csak lelki szemeim előtt”. A zöld szőnyeg mellett ordít Ati, hogy megcsináltam, látom Kornélt, örül és fényképez, mindenki örül. De én a legjobban. Kapok egy rózsát. „Miért kapok most egy rózsát?” Akkor ezzel futok be. Célszalag kifeszül előttem „Hogy mutassak szívet a kezemmel, ha itt a rózsa?” rózsa szájba vesz „Íííígy, ez jó lesz” átlépek a szalagon, átléptem. Megcsináltam. Kész! Rózsavölgyi Balázs Vasember. Erika és Juci is említette később, hogy hallották ezt a mondatot, én nem hallottam.
Valahogyan kaptam egy érmet a nyakamba, valaki rázza a kezem, valami piros sátort emlegetnek. Nem értem, Nem hallom. Nem érdekel. De hol vannak a barátaim? Velük akarok lenni.
Apum jön a célterületen, itt se lehetne, de itt van. Megölel. Sírok. Ő is sír. „Ez fájt” ennyit mondok, miközben könnyezek a vállán. „Tudom fiam”, „Büszke vagyok Rád”. Egy női hangtól hallom, hogy ecseteli, milyen aranyosak vagyunk. Keresem, de nem találom, hogy ki mondta. Keresem a barátaim. Ott van Kornél és Peti, nem érdekel, hogy milyen széksoron, asztalon vagy min megyek keresztül hozzájuk. Megölelnek ők is, adnak egy sört, locsolom magamra, úgy iszom. Magamra öntöm az egészet. De Ati hol van??? Merre jár. Megyek vissza a befutó területre, nincs ott, keresem hátul, ott sincs. Kapok egy fehér pólót, áááá, akkor ezt a piros sátort mondták korábban, de az edzőm-barátom merre van? Leülök Kornélékhoz, kapok még sört, kapok sós rágcsát, boldog vagyok. Nagyon boldog. És meglepően nem vagyok fáradt.
Megjön Ati. Nagy megkönnyebbülés látni. Vasemberek lettünk. Vasemberek vagyunk.

Várjuk a többieket, lányok is befutnak a 2/3-ról, beszélgetünk, nevetünk, néha valaki elmorzsol 1-1 könnycseppet, selfizünk, pózolunk… sörözünk és vacsizunk. Miénk a világ! Egy percig az egész a miénk. Megnézzük a tűzijátékot. Majd hazamegyünk és boldogan alszunk.
Alvás előtt megnézem a nagy közösségi portált, 10-11 körül jutott vissza a telefonom hozzám, azóta folyamatosan csipog. Sok gratuláció, sok komment, sokmindent. De éreztem, hogy van egy Fontos köztük, egy igazán fontos. Egyből azt szúrom ki az 50 értesítésből. Kis nővérem, aki San Francisco-ban lakik és ezért nem tudott itt lenni, is nagyon büszke rám. Még nem láttam a befutóképemet, amikor ő már kitette és szépen angolul leírt mindent, hogy mit teljesítettem és milyen idővel. Büszke rám ő is.

Reggel eredményhirdetés, járni alig tudok, úgy fáj a térdhajlítóm.

Nagyon nagy büszkeséggel töltött el, amikor felálltunk IronMan-ek és minket tapsoltak, aztán leültek az elsőbálozók, akkor már én is tapsoltam a többieknek. De amíg én is álltam… az egy leírhatatlan érzés volt. Büszke voltam, Erős voltam és egy pillanatig Halhatatlan :-)

TTT avatás, majd elsőbálózók családba fogadása. CSALÁD-ba fogadás :-) sokan lettek előttem családtagok, azaz utánam értek célba. Sokan utánam léptek be a családba. Már korábban kiszúrtam a lelátón Erikát, sokat tett azért, hogy itt lehessek. Hallom a nevem, felállok és integetek nekik is. Nagyon jó érzés volt felmenni a színpadra, de nagyon nehéz volt felmenni a színpadra. Látom Jeszenszky Petit, ott áll és üdvözölni fog. Beszélgetek pár szót a TTT tagokkal, de azt várom, hogy ő álljon ott előttem. Oda is értem és megölelt, és üdvözölt a családban, nagyon jól esett. Megbeszéltük, hogy még találkozunk itt sokszor.
A színpadon mindenkivel nagyon nagy tisztelettel fogtam kezet, nagyon szép volt. Minden elismerésem az Övék, Nagyon erősek, Nagyon jók, Nagyon kedvesek, TTT és támogató egyaránt.
Nem akarok lejönni, ott fent akarok maradni, legyen minél hosszabb a pillanat.
Lenézek és Dobay Atesz fényképez. Ott a kezemben az oklevél, ott a kézfogások érzése a másik tenyeremben és meg lett örökítve.
Lent vár Herr Gyula, és gratulál. Gratulál. Ő. Nekem. Nekem??? Nekem!

Nem tagadom, fájt ez a nap. A Nagy Nap. Az Év leghosszabb napja. De nagyon élveztem. Egy percig se fordult meg a fejemben, hogy ez nekem nem kell többet, hogy nem akarok mégegyszer eljönni ide.
Az időmön van mit javítani, sajnos elmaradt az álmomtól, de még a tervezett időtől is. Ennek is biztos, hogy sok oka lehet, mint pl verseny előtti héten megjelenő betegség, ami több napra kidöntött (hasmenés, láz), vagy a tapasztalatlanság és hogy többet/tudatosabban kell edzeni. :-) De nincs okom panaszra, egy szép időt mentem és ami még fontosabb ÉLVEZtem a megmérettetést, a többi csak plusz.

Nagyon sok Köszönömmel tartozom! Nem tudom, hogy mikorra sikerül mindenkinek visszaadnom azt, amit itt kaptam. Itt alatt nem a versenyt értem, az egész felkészülést, az utat.

Ha bármi kérdésed felmerült, netán ez az írás gondolkoztat el, hogy elindulj az úton, keress fel bátran. A lenti linken engem találsz meg. Bármikor jó vagyok egy beszélgetésre, egy sör mellett Pesten. Ha tudok segítek vagy adok tanácsot, vagy elmesélem az én IronMan-em ha az érdekel. Hajrá előre! www.facebook.com/rozsavolgyi

Az életem megváltozott, de az életem nem változott meg.

„Az ember megvilágosodása előtt fát vág és vizet hord. Az ember megvilágosodása után fát vág és vizet hord” (Zen mondás)

Ugyanott dolgozom. Ugyanazt a lányt szeretem. Ugyanott lakom. Szeretem mindegyiket, nem is változtak meg, attól, hogy Vasember lettem. De érzem, hogy valami megváltozott. Valami jobb lett :-)

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József