Csendes hős (avagy beszámoló a pálya széléről)

200x150

Sosem volt lusta ember, kicsi gyerekkora óta úszott, később pedig vízilabdázott, egészen az első gyermeke születéséig, 30 éves koráig. Egy időre abbahagyta a sportot, második diplomát szerzett, dolgozott, joggal pályázott a legjobb édesapa címre, hisz időközben még három gyermeke született. De mindig motoszkált a fejében valami és érezte, hogy bár a családja lesz mindig is az első az életében, valami még. hiányzik. Így történhetett, hogy sok év kihagyás után felkelt abból a bizonyos fotelből és újra úszni kezdett. Először csak céltalanul úszkálgatott, aztán rokonlelkekre talált és csapatokba verbuválódva indultak amatőr úszóversenyeken., 24 órás úszásokon. Egy idő után kevés lett az úszás, futni is elkezdett. Először azt is csak úgy, találomra majd egyre tudatosabban. Sokáig az sem ment céltalanul, jöttek a különböző versenyek. Először kicsiben kezdte, félmaratont futott és lazán megcsinálta. Aztán jött a maraton, ami után három napig nem tudott lábra állni. Kétszer körbefutotta a Balatont néhány társával, mindannyiszor kicsit belehalt. De ez nem szegte kedvét egy cseppet sem, már más célok felé, messzebbre tekintett. Elindult az aquatlon világbajnokság amatőr versenyén. Dideregve mászott ki a 14 fokos Dunából, de mosolyogva indult a futásnak, hisz nincs felemelőbb érzés, mint különböző nemzetek hasonlóan lelkes sportolói között célba érni.

Mindeközben még többre vágyott, még nagyobbat akart. Hosszú hónapokon át bújta az újságokat, kutakodott az interneten, milyen kerékpár is lenne jó. Félt belevágni, hisz nem olcsó mulatság, neki pedig sok éhes szájat kell etetnie. A felesége biztatta, hisz ez fontos neki, gondoljon néha magára is. Végül eljött az a nap is, amikor büszke kerékpár tulajdonos lett. Innentől kezdve már végképp nem volt megállás. Csak tekert, csak tekert, sosem igazán hosszú távot, egy budapesti betonrengetegben ez nem olyan könnyen kivitelezhető dolog. Közben persze úszkálgatott, futkározott.  Sosem rendszeresen, sosem tervezetten. Inkább csak ad hoc jelleggel, amikor épp jutott rá valami idő és nem kellett valamelyik gyereket különórára vinni, nem kellett szülői értekezletre szaladni, nem kellett segíteni ablakot pucolni vagy épp nem lett beteg valaki.

Egyszer aztán szemlesütve kérdezte meg a feleségét emlékszik-e a Deseda tóra és az ott rendezett versenyre, amiről olyan sokat mesélt. A felesége emlékezett, hogyne emlékezett volna. Nehéz lenne elfelejteni és tulajdonképpen már akkor is tudta, hogy egyszer el fognak jutni oda. Mégis aggodalommal a szívében pakolta a család csomagját arra a hétvégére, mert tudta, hogy a családfő jobban is felkészülhetett volna, de neki mindig is fontosabb volt, hogy sose hagyja cserben őt és a gyerekeket. Az aggodalom egyre csak nőtt, mígnem azon a vasárnap reggelen egy egészen nagy kővé nőtte ki magát, helyet követelve magának úgy gyomortájékon. A sikeresen teljesített verseny végére kiderült, hogy az aggodalom nem volt alaptalan. A feleség a lelke mélyén bízott abban, hogy valóban meggondolta magát és tényleg veszni hagyja a nevezést és nem megy el az igazi, a legfontosabb, az igazán vágyott versenyre. Lelkesen bólogatott a hazafelé úton és csak helyeselni tudott, hogy majd jövőre, sokkal jobban felkészülve. Büszkeséggel vegyes csalódottsággal vette tudomásul két nap múlva, hogy ez a terv csak a verseny utáni kimerültségnek volt tulajdonítható.

Alig egy hónap volt hátra a NAGY versenyig, sokkal többet edzeni, jobban felkészülni már nem nagyon lehetett, ahhoz már késő volt. Azzal kellett tehát számolni, ami van. Kisebb-nagyobb futások, kisebb-nagyobb úszások, egy nagy tekerés. Eljött aztán a verseny hete, amikor már várták a családot a barátok egy Nagyatád melletti kis faluban. Miután megérkeztek, volt idő felmérni a terepet, megnézték a várost, úszkáltak a strandon, együtt nosztalgiáztak a hajdanvolt katonaság épületénél. Mindeközben azonban ott lebegett valami ki nem mondott kérdés a levegőben: tényleg kell ez? normális? biztos nekivág? De már nem volt visszaút.

Egyikőjük sem aludt azon az éjszakán. Nem várták meg, hogy csipogjon a telefon, már akkor a kávéjukat itták. Csendben szöszmötöltek és pakoltak össze, nehogy felverjék abban a hajnali órában a házigazdákat és a gyerekeket. Korán ott voltak a kollégiumnál, már látták a buszt, amire majd fel kell szállni. Berakták a kerékpárt a kijelölt autóba és csak csendben, félszegen mosolyogtak egymásra. Egyik azért, mert nem tudta mi vár rá és hogy fogja bírni, bírni fogja-e egyáltalán, a másik pedig azért, mert félt, ha megszólal, nem bírja már tovább visszatartani a könnyeit. Aztán becsukódott az ajtó és az autóbusz rákanyarodott a Gyékényesi tóhoz vezető útra, számukra a verseny elkezdődött. A feleség édesbúsan beült az autóba és hazahajtott a gyerekeihez, útközben látta a kijelölt futópályát, amit a felkelő Nap sugarai épp beragyogtak. Csendben imádkozott, nem is a sikerért, hanem hogy élete párjának helyén legyen az esze és tudja, hol vannak a határai.

Sokáig nem jött egyetlen SMS sem, nem tudtak róla semmit. Aztán már nem bírtak tovább magukkal, felkerekedtek, villámgyorsan átszelték azt a néhány falut és árgus szemekkel nézték azokat a futókat, akik már a köreiket rótták, hátha köztük van ő is. Épp jókor érkeztek a strandhoz, mert a technika jelezte, hogy a családfő épp berakja a kerékpárt a depóba és készül a futásra. A csapat azt sem tudta, merre menjen, hova kapjon. Végül lecövekeltek a fordítónál, lesz, ami lesz. És lett, mert egyszer csak felbukkant egy lábait épphogy mozgatni tudó, meggyötört arcú ember, aki nagyon hasonlított őrá. Kipréselt magából egy mosolyt, bezsebelte az öleléseket és a csókokat, kért egy kólát és nekivágott az utolsó etapnak. A feleség bekísérte a gyerekeket a strandra, rábízta őket a barátokra és eltűnt. Megvett egy Lelkitárs feliratú kólát a büfében és lecövekelt az árokparton, a tömegben. Egyre csak nézte, csak nézte a futókat és cipelte az aggodalom kövét a gyomrában. Egyszercsak feltűnt az az egy bizonyos vasember-jelölt,  akire várt,  elvette a kólát, gyors puszit nyomott a homlokára és már ment is tovább. A feleség pedig könnyekkel a szemében nézett utána, eddig is tisztelte és becsülte, de most ha lehet egyáltalán ilyen, még jobban felnéz rá. A következő kört már a gyerekekkel drukkolta végig, hangos hajrá, apa! kiáltásokkal biztatva őt. Gyorsan esteledett, a strand bezárt, a barátok hazamentek. Ők öten bevackoltak az fordítóban az árokpartra, játszottak, olvastak, táncoltak a kellemes zenére. De egy percig sem feledték, miért vannak itt. Kiszámolták mikor kell jönnie és amikor eljött az idő, árgus szemekkel figyelték a közeledőket. Minden körnél együtt számoltak vissza, miközben az idő csak csigalassúsággal vánszorgott és a nap is éjszakába hajlott már. Amikor az utolsó körnek vágott neki, percenként néztek az órájukra, a gyerekek alkudoztak, ki fusson be vele a célba. A nagyok lemaradtak a fordítónál, ott várták be édesapjukat. A feleség előrement az akkor már nagyon fáradt és nyűgös legkisebbel, hogy fotózni tudjon. Türelmetlenül várakoztak, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Közben jöttek a versenytársak, ki csapattal, ki barátokkal, ki egyedül, ki kutyával. Csak ők nem jöttek. Az a kő ott gyomortájékon már sziklává nőtte ki magát, amikor meglátták az ő boldog és büszke négyesüket. Fogták egymás kezét, támogatták az édesapjukat. Nem szóltak fanfárok, nem volt dobpergés, az ő nevét még a hangulatfelelős is elfelejtette bemondani, amikor átszakították a célszalagot. Neki négy büszkeségtől ragyogó szempár és egy megkönnyebbült, a könnyeit már cseppet sem szégyenlő feleség jutott.

Mert csak ők tudták, mi történt azon a forró, nyári éjszakán. 520. Ez a szám örökre belevésődött az emlékezetükbe. Ez nem csupán egy szám. Egy ember, aki nem készült nap, mint nap és akinek nem csak az idő jelentette az egyetlen ellenfelet. Egy ember, aki megküzdött a saját korlátaival és aki legyőzte saját magát. Egy ember, aki szép csendben hős lett, azon a forró nyári éjszakán.

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József