Az út, ami teljesen megváltoztatott

200x150

2006-ban, amikor először álltam a Gyékényesi-tó partján, és potyogtak a könnyeim, amikor néztem a Tűzszekerekre elrajtoló egyéni versenyzőket. Ott fogadtam meg, hogy ezt egyszer nekem is végig kell csinálni…

 

Azóta sok év telt el, egyedülálló csajból háromgyerekes anyuka lettem. Gyerekek maradékát magamba tömő, nem-tudok-elmenni-futni-olyan-hulla-vagyok, ezt a kis jutalomfalatot igazán megérdemlem anyuka. Aztán szerencsémre tavaly belefutottam három olyan mondatba, ami elindított azon az úton, hogy ott állhassak én is a Gyékényesi-tó partján.

 

  1. Andrea, bele kell nyugodni, hogy három gyerek után már senkinek sem lesz olyan teste, mint az első gyerek előtt. (ismerős dokinő, aki kb. 90 kiló)

 

  1. Ilyen hamar bevállaltátok a negyedik gyereket? (ovis minta-anyuka, akin 5 gyerek után sincs egy gramm súlyfelesleg sem)

 

  1. Én jövőre nem a maratonra készülök, hanem megcsinálom Atádon az ironmant. (nőgyógyászom, aki nagy futó, állandóan versengünk egymással, ki mit edz és fut J )

 

Ez a három mondat adta a végső löketet, hogy elhatározzam, majd én megmutatom mindenkinek, mire vagyok képes… Nulla triatlonos tapasztalattal, ám óriás lelkesedéssel álltam a dologhoz.  Kezdésnek végigcsináltam egy másfél hónapos tisztítókúrát (se liszt, se cukor, se hús). És persze elkezdtem edzeni… Úszni tudtam, futás hosszabb távon sem okozott problémát (ultrás múlt miatt), de a biciklitől paráztam. Mivel az elhúzódó vacak, latyakos téli idő miatt sokáig nem tudtam kimenni cangázni, maradt a spinning és az erőnléti edzések. Rátaláltam egy fanatikus edzőre, Darabos Balázsra, aki puszta jófejségből elvállalta, hogy segít a felkészülésben. Motivált, hajtott, lépcsőztetett, plusz spinning-órákat adott, és ami a legfontosabb, hitt bennem… Bízott bennem, hogy tényleg képes vagyok rá, és ez szárnyakat adott. Egyre erősebb lettem, és mire tényleg bringára ültem, április elején nem okozott gondot a tekerés. A hetek-napok egyre gyorsabban pörögtek, és tényleg nem volt már a napnak olyan órája (perce?), amikor ne gondoltam volna Nagyatádra.

 

A felkészülés alatt nagyon sok új emberrel ismerkedtem meg, sok új barátot szereztem. Az elsőbálozók közül Lipóth Kriszta megszállott felkészülése motivált legjobban: irigyeltem a fanatizmusáért, felnéztem rá, és csodáltam. Örültem, hogy együtt indulunk neki életünk egyik legnagyobb kalandjának.

 

És eljött a verseny hete. Érzelmileg teljesen szétestem. Edzések közben hol boldog vigyorral az arcomon tettem a dolgom, hol pedig szipogtam, és a teljes kétségbeeséssel viaskodtam. Itt volt a vége. Jön a megmérettetés. És egy pillanat alatt eljött a szombat, állok a tó partján, torkomban a szívem, és potyognak a könnyeim. Itt állok, ezt akartam, ezt szerettem volna az elmúlt hónapokban. Nagyon sokat tettem bele, hogy itt lehessek. Rengeteg lemondás, hajnali kelés, gyerekeimtől ellopott órák, tömérdek edzéssel töltött idő… Én ki akarok venni mindent, amit beleraktam… És már kezdődik is a visszaszámlálás. 10-9-8-7… Fogjuk egymás kezét Lipóth Krisztával és Cserhalmi Ágival… Ágival bőgünk, Kriszta próbálja tartani magát. 6-5-4… Eszembe jut, amit Kriszta mondott, hogy ez a mai nap ünnep, erre készültünk olyan sokáig, élvezzük ki minden percét… 3-2-1 Istenem, köszönöm, hogy itt lehetek!

 

Leghátulról és oldalról indulok a vízbe. Kaposváron rossz tapasztalat volt, hogy belevetettem magam a tömegbe, pánikba estem, itt nem akartam hasonlóan járni, hagytam mindenkit elmenni. Így szép komótosan ráálltam a saját tempómra, élveztem a vizet. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a nagy meghatódottságomban elfelejtettem elindítani az órám. Mennyi ideje úszhatok? 5 perce vagy 15? Fogalmam sem volt. Lényeg, hogy nem keveredtem nagyobb „verekedésbe” a vízben, és pikk-pakk vége is volt az első körnek. A második karikát még inkább élveztem, felhígult a mezőny, szépen úszta mindenki a saját iramát. Én meg azzal szórakoztattam magam, hogy mások úszótechnikáját figyeltem a kristálytiszta tóban… Célom az volt, hogy olyan tempót ússzak, amivel nem verem szét a pulzusomat bicó előtt.

 

Kászálódok kifelé a vízből. Kicsit megijedek, mert a dombtetőn levő depóhoz csak dülöngélve, szédelegve tudok felmenni. Az öltőzőben ketten is vannak, ez megnyugtat. A csajokkal egymásra vigyorgunk, mindenki teszi a dolgát, eszik, öltözik. Én is nyomom magamba a verseny előtt kapott csodalöttyöt, ami állítólag 12 órán át adagolja majd nekem az energiát. Megyek a bicómhoz. Már egy cseppet sem félek, vigyorgok, ez az én napom…

 

A tekerést az első perctől élvezem. Valahogy könnyebben és gyorsabban megy, mint az edzéseken. Négyen-öten vagyunk egymás előtt, tetszik, hogy tudom tartani a fiúkkal a tempót. Aztán a természetvédelmi területen egy sráccal hangos szóváltásba keveredünk, amikor jobbról akar megelőzni. Szó szót követ, már kiabálunk egymással. Pulzusom a vitától pár percig az egekben, de az elszántságom csak nő. És már látom is a Nagyatád táblát. Megvolt a 75 kili? Király! Már csak a három kis karika, és túl vagyok a mumus számon. Az első körben már érzem, hogy muszáj még többet innom, mert baromi meleg van, nehogy leforduljak a cangáról. Próbálom lenyelni a langyos kulacsvizet. Közben jéghideg sörről fantáziálok. Közben rémülten látom az út szélén görnyedő, fekvő versenytársakat. Mi lehet velük? Nekem mennem kell, csinálnom kell, velem ez nem történhet meg. Nagyatád táblánál azt hiszem, hallucinálok. Ott áll Oravecz Orsi (Ursi), és integet. Pár méterrel mellette egy Szlovákiában élő barátom Pitzi. Integetnek, mosolyognak. Mindkettőjükkel előző nap beszéltem még telefonon, jó versenyzést kívántak, most meg hogy pottyantak ide? Nem tudom…

A második kör már szenvedősebb… sose érek fel a fordítóig. Mi ez az emelkedő? Most már szél is van? Egyre többet nyafogok magamban. Kriszta, aki előttem volt, defektet kapott, várja a segítséget. Segítenék, de ez nem az én feladatom, nekem tekerni kell… nekem végig kell csinálnom…Újra Nagyatád. Ursi jeget tesz a nyakamba, Pitzi jéghideg sört nyom a kezembe. Meghatódom. Mindketten több száz kilométert utaztak, csak azért, hogy engem meglepjenek. Ők is bíznak bennem… Felállok, mennem kell. Enni már nem tudok, bízom benne, a sörben elég kalória volt az utolsó körre. Jeges zacskót dugok előre-hátulra a melltartómba, aztán indulok. Ez az utolsó köröm! Szinte már csak váltócsapatok vannak a pályán, de engem nem zavar, én teljesíteni jöttem a versenyt, szépen, okosan. És helyreáll a világ rendje, Kriszta elgördül mellettem, örülök neki, felszívta magát a defekt után. Cserhalmi Ági is pár száz méterrel mögöttem van, együtt vagyunk J

 

Nem tudom, hogy szállok le a bicikliről. Valahogy eljutok az öltözőig, és próbálom lehámozni magamról az izzadt, vizes, szutykos ruhát. Krisztával állunk a zuhany alatt. Sziszegünk, a víz és a szappan csípi a kidörzsölt testrészeinket. Mindenki gyorsabb, mint én. Csak tötyörgök a zuhany után. Végre futócuccban vagyok. Kajálni nem tudtam, fogalmam sincs mi vár rám. Kifelé menet még gyorsan kikapom az egyik újdonsült ismerős kezéből a sörét, meghúzom, majd elkezdek kocogni. Tulajdonképpen egész jól megy. Az első kör még nagyon izgalmas, egy csomó ismerős a pályán és a pálya szélén. Itt van Ursika, és itt vannak Nicolék. Ez azért megnyugtató, mert ők is futók. És ha már én nem tudom, hogy mitévő legyek, ők biztos tudják majd. Nekem már nincs erőm gondolkodni. Pedig enni kéne valamit, mert így nem fog menni a vége. Meglátok valakinek a kezében egy fagyit. Ez az. Már adom is le a rendelést. Citromfagyit kérek. A fordító után Ursika már száguld is felém a fagyival. A világ legfinomabb fagyija pár percig eltelít, aztán érzem, hogy az energiaszintem újra lefelé görbül. Nicoléknál leülök. Ők rögtön masszírozni kezdik a lábamat, kapom a nyakamba a vizes-jeges törülközőt. Nem tudom, hogy kerültek ide, valószínűleg a Jóisten küldte őket is. Rám néznek, és már mondják is, sótabletta és kólafröccs. Ursika pedig ellentmondást nem tűrő hangon közli, ő fut velem. Paraszthajszál választ el attól, hogy meghatódottságomban el ne bőgjem magam… És újra rájövök, hogy én ezért szerettem bele a hosszú távú versenyekbe. Mert ez már nem csak rólam szól, hanem egy közösségről, akinek a tagjai figyelnek egymásra és segítik egymást. Az általam mélyen tisztelt Lőw Andris (ultrafutó) mondta nekem egyszer, hogy az ultraversenyeken a szeretet és a figyelem állandó körforgásban van. Nem biztos, hogy attól kapjuk vissza, akinek adtuk, de visszakapjuk, az biztos. Hát én ezen a versenyen visszakaptam. Ursika futott végig mellettem, cserélte a törülközőt a nyakamba, cipelte a poharamat. Megmondta, mikor mit kell tennem, két alkalommal is belém diktált gélt, és leste minden kívánságomat. Beszélni már nem tudtam, szép csendben, teljes harmóniában futottunk egymás mellett. Aztán a 6. körben ránéztem a nagy kijelzős órára és megdöbbenve tapasztaltam, hogy meglehet 15 órán belül az eredmény. Ettől teljesen megmámorosodtam. Megindult a futás, vittek a lábaim. A 8. kör végén beértük Lipóth Krisztát. Épp mélyponton volt, szóltunk, jöjjön velünk. És Kriszta elfogadta a segítséget, jött velünk. A nap megkoronázása volt az utolsó kör. Boldogok voltunk, teljes mámorban, egymásra figyelve mentünk. Igyunk itt egyet? Igyunk! Itt most sétálunk 10 lépést? Sétáljunk! Az utolsó kilométeren fogjuk egymás kezét. Megcsináltuk… Krisztának mondom, előreengedem, megérdemli, hogy ő fusson be előbb. Én kicsit lelassítok, megélem a pillanatot, ahogy befordulok a célegyenesbe. Érdekes, mindig úgy gondoltam, hogy sírni fogok. De most szétvet a boldogság. A célkapu előtt Szabó Balázs barátom rám spriccel egy üveg pezsgőt... Még pár méter. Bent vagyok! Megcsináltam! Sétálok egy picit, majd elheveredek a fűben. Nem fáj semmim, nem érzek fáradtságot sem, csak túláradó boldogságot. Végig gondolom az elmúlt hónapokat, a rengeteg segítő barátot, a családomat, aki végig mellettem állt… és hálával telik meg a szívem. Köszönöm mindenkinek, aki segített, és aki hitt bennem. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a kaland. És nélkületek nem sikerült volna…

 

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József