Sikeres első

200x150

Sikeres Első

 

..."Az álmok segíthetnek nekünk megpillantani a láthatatlant, elhinni a hihetetlent és megcsinálni a lehetetlent." (Walt Kallestad)

 

2013.07.27-én teljesítettem életem első Ironman-jét. Ezt követőn olvastam Ifj. Dr. Herr Gyula felhívását, miszerint érdeklődve várja a teljesítők beszámolóit. Ekkor ötlött fel bennem a felismerés, hogy felkészülésem fontos szellemi munícióját adta a www.ironman.hu, és az ott található beszámolók. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem én sem leszek rest, és átadom tapasztalataimat, kiváltképp azoknak, akik még az első teljesítés előtt állnak.

 

De hogyan is vágtam bele?

 

Első alkalommal nem lehet más a célunk, mint a teljesítés. Ezt sokan, sok helyen megfogalmazták már. Én is e szerint építettem fel a versenyt, és nem bántam meg. Előre lelövöm a poént. Életem első Ironman-jét több szempontból is sikeresnek ítélem. Először is teljesítettem, amit pedig még nagyobb tettként értékelek, felkészültem rá.

 

Ez a kijelentés egy leendő Ironman számára fontos tanulságot hordoz magában. Az, hogy odaálltam Gyékényes kristálytiszta vízű tavának partjára azon a reggelen, számomra azt jelentette, hogy Ironman vagyok. Meggyőződésem, hogy ez első hallásra túlzott önbizalomról árulkodik. Hogyan lehet a rajtnál előre örülni annak, hogy ma teljesítem a versenyt?Azonban ha arra gondolunk, hogy én ezt már jó régen megálmodtam magamnak, elképzeltem, elhittem és nem utolsó sorban megterveztem, akkor érthetőbbé válik a dolog.

 

Felkészülésem során a fenti sorrendet követtem. Megálmodtam már 2009-ben a zánkai féltáv után, hogy teljesítem a teljes távot is. Elképzeltem 2012-ben, mikor segítőként voltam jelen, hogy én is rajtszámmal a derekamon izzadok majd a tűző napon. Elhittem, hogy meg tudom csinálni, mikor tavaly októberben lefutottam első maratonomat. És legfőképpen megterveztem a felkészülést, és a versenyt.

 

Ezután következett a szorgalmas munka. Több év, főként sprint és olimpiai távos versenyzéssel a hátam mögött nem voltak ismeretlenek számomra a téli alapozás feladatai. Ilyenkor eddig is leginkább alap állóképességi munkát végeztünk. Ezúttal azonban futáson teljesen elhagytam a résztávos edzéseket, sőt még iramváltásokat is ritkán csináltam. Úszásomban bíztam. A decemberi 10 km-es házi úszóversenyünket követően szinte már csak heti egyszer jártam úszni. Ez azért nem a követendő példa. Futásban a leghosszabbak a 80 km-es hetek voltak, amihez jött még pár óra görgőzés.

 

Annak ellenére, hogy Baján lakom, és viszonylag kellemes helyzetben vagyok, hiszen sok triatlonista készül itt a különböző távokra, tudtam, hogy a saját utamat kell járnom. Ezt javaslom mindenkinek, aki hasonló kihívásra adja a fejét. Természetesen sokszor segített át a kedvetlenségen, hogy összehangoltuk az edzéseket, és kiváló sportemberek társaságában készülhettem.

 

Ami viszont megkerülhetetlen, és végig ott lebegett a szemem előtt, hogy majd júliusban, azon a bizonyos leghosszabb napon magammal kell megküzdenem, partnerként a szervezetemmel. Ezért nem az volt a legfontosabb, hogy egy hosszú futáson meddig tudok elfutni a nálam erősebbel, hanem hol vannak azok a határok, melyek között a leghasznosabban tudom eltölteni az edzésre szánt időt.Ennek a kérdésnek a megoldását a pulzusmérésben találtam meg.

 

Felkészülésem egyik legjobb döntését hoztam meg, mikor úgy döntöttem, hogy útra kelek a honi vasemberek mekkájába, és felkeresem az emberi test és szellem kiváló ismerőjét Ifj. Dr. Herr Gyulát. Nem is csalódtam, így szervezetemet és határaimat jobban megismerve, valamint egy fantasztikus ismeretséggel a tarsolyban, elégedetten indultam haza.

 

A versenyszezon a kezdeti nehézségek ellenére beindult számomra, és kezdett érezhetővé válni, hogy a befektetett munka nem volt hiábavaló. Olyannyira, hogy júniusban két héten belül két féltávot is bevállaltam, melyből a második sikerült jobban (5:09, 5:01).

 

Aztán jött az, amitől mindenki tart. Három héttel Nagyatád előtt lebetegedtem (láz, hasmenés). Tudtam, hogy a féltávokkal a határaimat feszegetem, de utólag mindig okosabb az ember. Nem féltétlenül adódik a betegség ténye a két verseny teljesítéséből, de annyi bizonyos, hogy nem elhanyagolható. Betegségből visszatérve nagyon türelmesnek kellett lennem, lemondva többek között az általam meghirdetett hétvégi hosszú edzéseket. Innentől egy cél lebegett a szemem előtt. Felhozni az energiaszintemet a teljesítéshez szükséges, vagy ha lehet a betegség előtti állapotra. Végül az utolsó előtti héten még egy 140 km-es bringázásra is jutott erő. Innentől pedig a legfontosabb a feltöltés, visszapótlás volt, lehetőleg minőségi étkezéssel.

 

Mindezek ellenére nem volt kétséges számomra, hogy meg tudom csinálni, hiszen már nem csak megálmodtam, de rengeteget tettem is érte. A versenyen a szokásos izgalomnál nem volt nagyobb teher rajtam, annak ellenére, hogy már többször neki akartam rugaszkodni az Ironman-nek, de ez volt az első év, amikor oda is tudtam állni a starthoz. Ez az év más volt, hiszen idén tudatosan készültem. Ennek szükségessége volt a felkészülés legfontosabb tanulsága számomra.

 

Az Ironmant azonban meg is kell csinálni.

 

Az úszás a tervek szerint zajlott, sőt néha már kényelmetlenül laza volt, de nem mertem megkockáztatni az erősebb úszást, maradtam a bolyban. A bringán a komfortra figyeltem a leginkább. Ez a következőket jelentette. A pulzusom maradjon a tervezett keretek között, igyak és egyek elegendő mennyiséget (Kindl Gábor 10.000 kcal-s reggeli) és mindenre legyen idő. Ezért fért bele, hogy minden körben megálltam az egyéni frissítőnél, néhányszor menet közben megtornásztattam elgémberedett tagjaimat, mikor bogár repült a sisakomba kivettem azt, majd megigazítottam a hanyagul a vázra ragasztott patront, és megálltam a központi frissítőállomásnál, mikor azt láttam, hogy az egyetlen eldobható kulacsom az utolsó körben az Extrememan-es kulacs. „Azt már nem, inkább töltök bele én magam!”

 

Mindezek ellenére az utolsó körön mégis lassultam, és a pulzusom is esett, valószínűleg mert a nagy melegben nem kívántam már a betárazott energia szeletet, és csak folyadékot vettem magamhoz ezen a szakaszon.

 

Depóban jött a gyors zuhanyzás, törölközés, majd a futás. Nagyon vártam a futást. Egy kis idő elteltével viszont elgondolkoztam, hogy ugyan mit vártam rajta ennyire. Mivel a válasz nem volt egyértelmű, a hangsúlyt fejben áttettem a célba érésre. Innentől ez motivált. Ennek megvalósulása a 6. futókörben tűnt a legtávolabbinak.

 

Abban a körben a korábbiaknak megfelelően sétára váltottam a frissítőállomásnál, hogy ne futás közben igyak, azonban az elindulás már nem sikerült. A sétálás is nehezemre esett. Biztos vagyok benne, hogy túl kevés szénhidrátot vittem be. Meg különben is egy Ironman maratonjának 25. kilométerénél jártam. Egészen az egyéni frissítőig sétáltam tempósan, és fejben már lejátszottam a forgatókönyvet. Még három kört sétálok, és akkor is bent vagyok 13 óra környékén. Ez persze korántsem biztos, hogy ennyi lett volna. Akkor, abban az állapotban nem voltam épp a fejszámolás bajnoka.

 

A kör végén megálltam az én kis csapatomnál, akik eddig hősiesen segítettek engem a tűző napon, órákon keresztül, és ott álltak volna a pálya szélén akár éjfélig is, csak érjek be épségben. Elpanaszoltam nekik a helyzetet. Valami olyasmiről gagyoghattam, hogy nem bírok futni már, talán csak sétálok, meg nem is ezt terveztem. Ekkor közölték velem, hogy ez a „borzasztóan pocsék” köröm 40 perces lett (ami nem is olyan szörnyű, mint hittem), majd elkezdtek buzdítani. Ez hihetetlen motivációt adott. Mintha mindez nem lett volna elég, odalépett hozzám egy srác és felmutatta a felkarján lévő tetoválást, amin a következő állt: „Elmúlik!” Óriási köszönet neki is!

 

Testileg már leépülve, azonban szellemileg újra fitten elkezdtem ismét futni. Nem mondom, hogy repültem, de körbe néztem és azt láttam, hogy ez már tényleg az Ironman. Itt, ha kell, az ember vonszolja magát, ha kell, alkudozik saját magával: „Csak addig a villanyoszlopig, csak a dinnyéig, csak a célig…!” Egy dolgot azonban muszáj: Haladni kell!

 

Itt értettem meg igazán, hogy miről is szól ez a verseny. Keménynek kell lenni, felszabadítani az utolsó tartalékokat is a cél érdekében. Innentől már csak egy-egy pillanatra álltam meg. Az utolsó kör a fordítótól visszafelé már maga volt az örömmámor. A befutóidő 11:22 lett.

 

Ezt követően kaptam egy fantasztikus masszázst, majd jött a beszélgetés a többiekkel. Büszke voltam csapattársaimra, és mindenkire, aki végigcsinálta ezt a napot.

 

Azt hiszem, nem lehetek elég hálás a segítőimnek. Hihetetlenül precízen adtak mindent, amit megbeszéltünk előre, vagy éppen kértem tőlük. Nélkülük ez ilyen formán biztosan nem sikerült volna, és a holtpontom átvészelésében is hatalmas lelki támogatást kaptam tőlük. Nagyon köszönöm a meglepetésvendégeknek, hogy rám szánták az egész napot, és töretlenül buzdítottak.Ezen kívül köszönet jár mindenkinek, akinek volt egy jó szava, tanácsa hozzám. Úgy érzem ez mind kellett a teljesítéshez.

 

A másnapi eredményhirdetés igazi érzelmi feltöltődés volt. Örültem, hogy immár az „Extrememan családhoz” tartozhatom.

 

Annak ellenére, hogy az eredményhirdetés közbeni felállásokhoz karból kellett kinyomni magamat, majd úgy huppantam a székbe, mint egy zsák, a csarnokból kilépve csak egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem.

 

„Nem igaz, hogy most egy egész évet kell várni erre a versenyre!”

 

Egy hasonlóan sikeresnek megélt első Ironmant kívánok mindenkinek!

 

Balog Ádám

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József