Egy ironman útja

200x150

Olvasva a sok lelkes és tanulságos beszámolót, úgy éreztem, én is szívesen megosztom az eddigi tapasztalataimat és meglátásomat a témával kapcsolatban. Tenném ezt már csak azért is, mert ez volt a 10. évem a triatlonban, ami mégiscsak valamiféle jubileum, még ha el is törpül egyesek triatlon múltja mellett. Némiképp rendhagyó lesz ez az iromány, mert nem csupán egy versenyre fókuszálok benne, hanem magára az útra és arra, hogyan sikerült rálépnem. Ezért előre is elnézést a beszámoló terjedelme miatt. 2002-ben, méghozzá egy szép tavaszi napon jött az elhatározás, hogy az akkor még csak külső szemmel tapasztalt bajai Mogyis „feeling”-be végre belülről is belekóstoljak. Sportos múlttal rendelkezőként arra gondoltam, hogy a 3 különböző sportágból összeálló triatlon pont az, amire nekem szükségem van. Úszni tudok, bicajozni mindenki tud, és futni is szeretek – ezen megfontolásból kiindulva bátran kerestem meg Borbély Miklóst „Miki bácsit”, hogy mi kellene ahhoz, hogy csatlakozhassak a klubhoz. „200m gyors és utána megmondom” – volt az ő válasza. Leúsztam és bebocsátást nyertem. A versenyszezon kapujában nem épp szerencsés elkezdeni bármit is, de én egyből a mély vízbe ugrottam. Persze az a könnyelmű elképzelésem hamar szertefoszlott, hogy itt minden jólesőn fog menni. Nem akarom részletezni az elmúlt 10 évet, de nem volt minden móka és kacagás. Így visszagondolva nem is tudom, mi adta meg a lökést ahhoz, hogy ironman-t csináljak. A kerékpározást sokáig nagy mumusként kezeltem, és 60–80km-es tekeréseket már nagyon hosszú edzésként éltem meg, sokszor igencsak szenvedve. És akkor hol vagyunk még a 180km-től? Szóval az első lökés talán Miki bácsi azon kijelentése volt, hogy egy valamirevaló triatlonos életében legalább egyszer megcsinálja az ironman-t. Én pedig akkor eldöntöttem, hogy valamirevaló triatlonos szeretnék lenni. Ebben sokat segített, hogy Pécsre kerültem egyetemre, és ott egy olyan csapathoz tudtam csatlakozni, akik a bajaihoz hasonlóan nagyon gyorsan befogadtak. Pécset senkinek sem kell bemutatnom. Elindulsz valamerre, és hosszabb rövidebb idő után emelkedővel találod magad szembe, mind futáson, mind kerékpáron. És megtörtént a csoda! Ahogy kezdtem megszokni az emelkedőket és egyre többet edzeni, rájöt-tem, hogy a kerékpározást lehet más oldalról is nézni. Amikor erősnek érzed magad, amikor a másik már nem, az nagyon jó tud lenni. Hajt előre. Tóth Szilárd vezetésével egyre többször éreztem ezt, és vérszemet kaptam. Már vártam, hogy tekerni menjünk, már vártam a Remete rétig tartó emelkedőt. Megváltoztam. Elkezdtem hinni magamban, elhinni, hogy képes vagyok rá, pedig ekkor még nem is tudtam, hogy az út maga a cél. 2008 volt az az év, hogy először odaálltam egy középtávú verseny rajtjához. Megcsináltam! Az abszolút 9. helyemnek pedig nagyon örültem, bár hol voltam akkor még Benőcs Zolihoz és Kis Gyuszihoz képest?! Viszont ekkor tudatosult bennem, hogy nekem inkább a hosszabb távokon lehet keresnivalóm, mivel igazán gyors futó (sprint és olimpiai távokat tekintve) nem lehet belőlem. A 2009-es évet csak januárban kezdtem alapozni, de már azzal a céllal, hogy ironman-t fogok csinálni Nagyatádon. Az egyetem finisében, a diplomaírás mellett szerencsére maradt időm rendesen edzeni, ami bizakodásra adott okot. Az úszásom is szépen alakult, pedig féltem tőle, hogy az ősszel kimaradt edzések megbosszulják magukat. Bemelegítésnek elindultam Zánkán, ahol egy igen meleg és kemény versenyt megint az abszolút 9. hellyen fejeztem be. Ez persze magabiztosságot adott, ami kell is. Utólag visszatekintve nekem talán kicsit túlzott mennyiséget is. Böngészgetve a korábbi évek nagyatádi eredményeit már top 10-es célba érkezés lebegett lelki szemeim előtt. És itt jött elő a tapasztalatlanságom, ami a táv iránti tiszteletlenségemet eredményezte. Sajnos ez csak a verseny napján derült ki. Az első (IRONMAN távú versenyem) 2009. augusztus 15-én úgy álltam oda a Gyékényesi tó partjára, hogy jó formában vagyok, és ezt ma mindenkinek bebizonyítom. Az úszáson nem is volt gond. 3.-4. helyen jöttünk ki Ács Petivel, ami csak tovább erősítette bennem azt a megnyugtató érzést, hogy itt minden rendben lesz. Akkor még nem tudtam – ami mára már belém vésődött –, hogy ekkor még csak a verseny legkönnyebb részén vagyok túl. És valóban, az első 75km-en még jónak és erősnek éreztem magam, de ez nagyon hamar kínlódásba és fájdalomba fordult. Túl erősen kezdtem a kerékpárt, ami hamar megbosszulta magát. A bicajozás második felén a derék és talpfájdalmaim között többször a feladás határára sodródtam. És ez az a pont, ami elválasztja egymástól az igazi ironman-eket és azokat, akik azt mondják, nem vagyok képes rá. Azok, akik 9 órán belül vagy 15 órán kívül, de átszakítják a célszalagot, nemcsak a gigászi teljesítményüktől nagyszerűek, hanem attól is, hogy képesek túllépni ezeken a gondolatokon, érzéseken, saját maguk emberi gyengeségén, amelyek legtöbbször nem a fizikális felkészültség hiányából fakadnak. Persze az „elsőbálozók” esetében ez fokozott kihívást jelent. Nekem ez valahogy akkor és ott sikerült, de még mindig messze voltam a végétől. Úgy indultam neki a maraton futásnak, hogy előtte 25km-nél többet egyben még nem futottam, főleg nem majdnem hatórányi intenzív mozgás után. Ennek ellenére az elején mégis úgy tűnt, hogy akár top 10-es eredmény is kisülhet a dologból.A félmaraton után azonban a futásnál is közbeszólt a táv. (Azóta tudom, mert többször átéltem már, azt a tapasztalt hosszútávfutók által közkinccsé tett igazságot, hogy a maraton 30km-nél kezdődik, sőt egy ironman közben lehet már hamarabb is). Szó, ami szó, megtörtem. Ez egyfelől normálisnak tekinthető egy ilyen hosszú versenyen, ahol a legjobbak is megtörnek (szebb szóval holtpontra kerülnek), de a tapasztalat és alázat segít ezeken túllendülniük. Így juthatnak el olyan álomidőkig, mint 7ó 41perc 33mp. Belőlem viszont 2009-ben még hiányzott ez a fajta tapasztalat és alázat. Célba értem, de küszködve és teljesen elanyátlanodva. Mégsem emiatt kerülgetett a sírás a célegyenesben, hanem mert tudtam, hogy ezen a napon egy olyan dolgot vittem véghez, amit soha senki nem vehet már el tőlem. Az idő és a helyezés akkor és ott másodlagos volt, és bevallom a verseny után azt mondtam magamnak: soha többet ilyet! Ez persze átmeneti állapot csupán (mondom ezt 5-szörös ironman fejjel). Viszont már rajta voltam azon az úton, amin azóta is több-kevesebb sikerrel járok. Aztán jött 2010, amikor is nagyon szigorú és kemény edzéseket csináltam végig immáron munka mellett, úgyhogy teljes mértékben átérzem a résztvevők 98%-ának mindennapos küzdelmeit és lemondásait. Amikor az ember rálép egy útra és elindul rajta, folyamatosan új ingerek és tapasztalatok érik. Mindenből tanul valamit, ami által jobbá, erősebbé válik. Semmi sincs ok nélkül. Tanulópénz volt, de visszanézve azt mondom, megérte a 2010-es orfűi extrém középtávú OB. Nyilván Kis Gyuszi verhetetlen volt aznap, de nekem mégsem ezért emlékezetes az a nagyon forró május végi verseny. Ismertem a pályát és nagyon jó formában voltam, mégis fel kellett adjam a versenyt, nem pszichés, hanem 100%-ban fizikai okok miatt. Kiszáradtam, amit a nem megfelelő frissítés okozott. Mindez a verseny vége előtt 5km-el és az abszolút 2. helyen nagyon megviselt (persze nem csak fizikálisan). Azonban tanultam belőle. Méghozzá azt, hogy a jó frissítés sok-sok edzésórával ér fel. És ezt Nagyatádon ki is használtam. Az úszás – mint előző évben – jól ment, de ezután nem hamarkodtam el a kerékpárt, hagytam Gyulát menni, és én is mentem a saját tempómban. Kifizetődött. Futáson sem estem neki a maratonnak, bár az elején szó szerint vissza kellett fogjam magam. Még ezzel együtt is volt benne séta, de a végén abszolút 3. helyen értem célba. Ahogy én sem, mások sem nagyon akarták elhinni. Azt az érzést azóta sem tudom felfogni, mondhatni, egy álom teljesült. Nagyatád ezért marad mindig szép emlék nekem. Óriási, amit az ember ott átél. A szurkolók, a segítők, a speakerek és maguk a versenyzők. Nagyatád nem csak a helyezésekről és az időkről szól, hanem azokról a teljesítményekről, amik egy egész év, vagy több év munkáját koronázzák meg. A barátságokról, amik ott kötődnek és elkísérnek, az emlékekről, amiket ott gyűjtünk. És ezeket már senki nem veheti el tőlünk. Az út kanyarog, felfelé és lefelé is halad. Nekem is volt szerencsém már más ironman versenyeken is elindulni. Nem azt mondom, hogy jobbak vagy rosszabbak, mint a nagyatádi. Egyszerűen mások. Mindegyiknek megvan a maga szépsége és árnyoldala, de első már egyik sem lehet. Az út maga a cél. Ezt leginkább azok igazolhatják, akik már sok-sok éve járják. Szeretem az ironman-ben, hogy nem az életkortól függ. Sőt mondhatni, kell egy bizonyos életkor és tapasztalat, hogy az ember megérjen a távra. Bozsó Zoliék a legjobb példa arra, hogy nem csak a 20 éveseké a világ, valamint arra, hogy kitartással és alázattal az ember felérhet a csúcsra. Sokan nem értik és nem tudják hova tenni a 2012-es nagyatádi versenyemet. Viszonylag jó pozícióban hoztam egy olyan döntést, amire nincs racionális magyarázat. Az viszont igaz, hogy egy ilyen hosszú, embert próbáló verseny közben a versenyzők agyában furcsábbnál furcsább gondolatok fogalmazódnak meg. A legtöbbjük sosem manifesztálódik, de elég csak egy kis, pillanatnyi gyengeség, és az ember akár úgy is cselekedhet, mint én. A mai napig nem bánom, hogy akkor és ott azt tettem, amit tettem. Magyarázatot sem kell mindenre találni, ami megtörténik velünk. Nem is szeretnék magyarázkodni. Viszont jövőre ugyanúgy oda fogok állni a Gyékényesi tó partjára, remélhetőleg minél többedmagammal együtt, és megint megpróbálom kihozni magamból a legjobbat. Amennyiben azzal elsőként futok be a célba, jó, amennyiben sokadikként, úgyis jó. A lényeg, hogy elmondhassam, én mindent megtettem, ami módomban állt.

© 1989 - 2019 eXtremeMan
Designed by Szliczki József